Most már biztos: dobom ezt az IT dolgot és influenszer leszek:

Most már biztos: dobom ezt az IT dolgot és influenszer leszek:

Apu jó másfél hónapja meglátogatott minket Jakartában. Nagyon rég voltam vele ilyen sokat együtt, hihetetlen jól esett, minden percét élveztem az együtt töltött időnek.
Reggelente és napnyugtakor szinte minden alkalommal kiállt kicsit a teraszra nézni, ahogy a velünk szemben épülő bevásárlóközpont lassacskán nő ki a földből. “A növények fejlődését figyelni is nagyon jó dolog, de ha mást kellene választani, lehet, hogy építész lennék” – mondta nekem az agrármérnök apukám.
A múlt hétfőn gondoltam egyet és kitettem egy kamerát az erkélyre. A kamera az építkezést nézte 24 órában, percenként egy képet készítve, amiből én az előbb összeraktam ezt a timelapse videót, hogy láthassa, hol tart az előttünk folyó őrült buli. Majdnem 9 perc a másodpercenként fél órát átfogó videó, de apu biztos végignézi majd. Enjoy!
We lived in 802/340 Bay Street, Brighton-Le-Sands, 2216 NSW between 01/12/2016 – 28/06/2019. We were new to Australia and renting for the first time. When we signed the rental contract, we paid $5200 bond to the real estate agency. We fully trusted the agency and never expected that we will end up in a situation like this. Now that we have left the property and Australia, we are asked to pay $5,819 ($619 over the bond amount). We think some of the claims outlined below are unfair and we feel we have been tricked.
This is what happened before we left:
We have arranged an appointment on 28/06 with the real estate agent to return the keys and do the final inspection. We have allocated an entire day for this. The agent came, picked up the keys and said he did not have time for the inspection on the day. As we were leaving the country on 29/6/2019, we didn’t have many options but to accept this.
We agreed that the last bit of rental fee will be paid from the bond.
We have agreed in writing that the agent would organize a cleaning company to do the bond/vacate cleaning (including special steam carpet cleaning).
During the agent’s inspection, a ~500 mm long, thin crack was discovered on the Caesarstone kitchen benchtop. There were chips on the benchtop edges when we moved in but the crack was not there or it was not visible.
A stone benchtop shouldn’t develop a crack from normal use. We did not drop any heavy items on it, and we even protected it from heat.
The agent claimed that the window blinds in the two smaller bedrooms were damaged.
The following items are claimed by the landlord:
OK
OK
The invoice the real estate agent sent was dated 21st of April, 2016. This is a mistake very hard to make.
We have asked quotes on hipages.com.au for special bond cleaning. We have described the property and attached a floorplan to make the quotes as precise as they can be. We got two quotes: $435 and $480.
After the general and special steam cleaning, the landlord claims the stains (pictures from the agent: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7) are not removable, hence they have to change the entire living room carpet. The landlord wants to claim 2/3 of the cost which is $1,733.
There were minor stain drops when we moved in. We did not spill anything anywhere but we do not have proof.
As a stone benchtop shouldn’t develop a crack from normal use, this is structural damage and the tenant cannot be hold responsible for it. For reference, a basic ~300 x 140 cm Caesarstone benchtop slab costs around $1,500.
The quote contains $99 for the service call and $895 for 3 new tracks and 5 new slats. The entire blind is roughly 2*3 m long.
From the above mentioned facts we think it is extremely clear, that part of the claim is justifiable and we agree with those ones. However, we believe the much bigger portion of the claim is unprovable.
A közel 3 év ausztráliai élet alatt sok dolog gyűlt össze, amit kedveltünk / nem kedveltünk / furának találtunk abban a csodálatos országban. Ezeket próbáltuk meg pár fotóval illusztrálva összeszedni – ezek jó része nagy eséllyel nem szerepel az utikalauzokban, de hátha hasznos lesz neked, ha idekészülsz.
Biztosan akad majd olyasmi, amit kifelejtettem és az idő múlásával ugrik be, ezért majd vissza-visszajárok ehhez a bejegyzéshez és kiegészítem, hadd legyen belőle minél teljesebb összefoglaló.

Ausztráliában a legtöbb madár nagy és bazi hangos. A fecske / veréb / seregény rajokhoz szokott európainak elég nagy döbbenet, amikor többszáz papagáj / kakadu / lorry húz el szabályosan üvöltve a fejed felett 🙂 Nagyon hamar hozzá lehet szokni és 2 hét Ausztrália elvonás után biztosan állítom, hogy hihetetlenül tud hiányozni.

Ez itt Cape Solander, a szürke kanyargós izé pedig a partmenti túraút (=coastal walk) időjárásálló műanyagból öntött padozata. Az utakat folyamatosan fejlesztik, illetve karbantartják – sok helyre a nehéz megközelíthetőség miatt helikopterrel viszik az út építéséhez szükséges nyersanyagot.
Karcsi papa mondta nekem tavaly decemberben a Daintree esőerdőbe épített egyik ilyen úton, hogy ő ilyen minőségű burkolatot nem tudna mutatni otthon, Baján 🙂

Az ausztrálok ésszel nyúlnak bármihez, amit nekik a természet adott. Ha pl. útban van egy fa a túraút építésekor, akkor azt nem állnak neki izomból kivágni, mint valami primitív bunkó, hanem megkerülik, hogy a túrázónak az út megépülése után is legyen mit néznie:

A koalákra is hasonlóan figyelnek. A macik élőhelyének közelében vezető utakon “Koala crossing” táblák figyelmeztetnek a kisállatok jelenlétére, illetve számos helyen, ahol nagyobb élőhelyet voltak kénytelenek úttal átvágni, “macijárdát” építenek ki, hogy a koalák a két erdődarab között azon tudjanak közlekedni:


Veszélyt jelentő állatok élőhelyein kint vannak a figyelmeztető táblák: kígyókra / cassowaryra / medúzákra / tüskésrájákra / cápákra / krokodilokra / bármire, amitől neked bajod eshet.

















Sajna a fenti jó példáktól függetlenül környezetszennyezés itt is akad bőven. Vannak helyek, ahol ez olyan mértéket ölt, hogy az emberi fogyasztásra alkalmatlanná teszi a vízből kifogott bármit:



Ha már környezet, itt egy szelektív hulladékos érdekesség:

Sydneyben hihetetlen jó a tömegközlekedés: a hatalmas várost sűrűn behálózza a busz / vonat / komphálózat, amit folyamatosan fejlesztenek. Az összes tömegközlekedési eszköz ugyanazzal az OPAL CARD nevű NFC kártyával működik, illetve már a contactless bankkártyával is tudsz fizetni a tap on / tap off rendszerű terminálok jó részén.
Opal kártyát kapsz bármelyik újságosnál (Newsagency) vagy a vasúti megállókban, feltölteni minden vasúti megállóban ott a terminál, de ugyanígy megteheted az ingyenes mobil alkalmazásukon keresztül bankkártyával. Létezik single trip ticket is mindenhol, de az Opal kártyával utazás mindig olcsóbb.
Az Opal carddal utazás másik nagy előnye, hogy napi ~14 AUD-nál többet nem enged költeni, azaz ha egy nap ennyit elutaztál, a többi utad aznap ingyenes. Ha ugyanazon az útvonalon jársz vele hétköznaponként (=tömegközlekedve jársz dolgozni), akkor 4 oda-vissza út után a hét összes többi utazása ingyen van. A vasárnapi tömegközlekedés használatát pedig úgy próbálják bátorítani, hogy aznap az első utad kerül 2.60 AUD-ba, az összes többi utazás ingyenes.





Ha csak egy mondatot mondhatnék erről, akkor az annyi lenne, hogy minden egyszerű, online és működik.
New South Walesben a “kormányablak” neve NSW Service. Nekik van webes online elérésük és ugyanerre a célra fejlesztett, tiszta, áttekinthető mobilalkalmazásuk is. Nem ilyen, mint ez itt:

Az online felületre az ügyfélkapuhoz hasonlóan opcionális a regisztráció, viszont ha megteszed, akkor ő kérésre minden lehetséges egyébb online szervezettel összeköt, legyen az autópálya-kezelő, rendőrség, vízirendészet, kommunális és energiaszolgáltatók, et cetera. Ha bármilyen adatod változik, innentől elég az NSW Service felületén módosítanod és a változásról minden összekapcsolt automatikusan értesül.
De elmesélek egy offline példát is. 2019 június 27-e van, a cuccainkat tartalmazó containert épp leplombálták a Botany bay kikötőjében, én meg megyek eladni az autónkat. A kereskedő hívja fel a figyelmemet arra, hogy az eladáshoz kellene a “rego”, ami nagyjából a magyar forgalminak felel meg, annyi különbséggel, hogy ezt neked nem kell a kocsiban tartanod, mert ha a rendőrnek szüksége van rá, akkor úgyis ott van neki minden adat online, azonnal. A “rego” egy A5-ös papír, egész biztosan valamelyik dossziéban várja a container mélyén, hogy meginduljon Jakartába.
Meg is fagyott bennem a levegő egy pillanatra, amíg a kereskedő nevetve nem közölte, hogy menjek be 12 dollárral egy NSW Service pontba, azt kapok egy másikat – nem holnap, nem a jövő héten, nem bármikor máskor, hanem abban a pillanatban prompt, ahogy a kezükbe adom a 12 dollárt.
Bementem a hivatalba, ott egy néni az utamat állva megkérdezte, mit akarok. Elmondtam, erre egy falhoz irányított, ahol vagy 20 féle nyomtatvány volt fali tartókba stócolva – nekem a 4-esből kellett egyet kitöltenem (a nyomtatványok alatt asztalok, 10 szék és 1000 toll) majd visszavinnem hozzá.
Amint ez megtörtént, kaptam egy sorszámot (azért nem előbb, hogy a nyomtatvány kitöltésének ideje alatt ne tartsam fel a sort), amin rajta volt az a 4 dolog, amire a sikeres ügyintézéshez szükségem lesz, valamint egy WiFi password az ingyen netjükhöz, amíg várakozom.

A hivatalban volt legalább 150 ember és vagy 30 ügyintéző pult – mind nyitva, hiszen hivatali idő van. Kb. 2 percet ültem, mire megjelent a sorszámom a queue tetején. Az ügyintézőnek a elmondtam a sztorimat, aki látva, hogy augusztusban úgyis meg kellene újítanom a rego-t megpróbált lebeszélni arról, hogy ezt most tegyem meg, hiszen így spórolhatna nekem egy kis pénzt. Miután megtudta, hogy eladjuk az autót, mert elköltözünk Ausztráliából, még megkérdezte, hogy hogy tetszett az itteni élet, sok sikert kívánt Indonéziához és még gyors ránézett arra, hogy az ausztrál jogosítványommal mit vezethetek Jakartában. Végül visszaadta a ticketet és azt mondta, hogy ha van 4 másodpercem kifele menet, akkor scanneljem be az alján található vonalkódot a kijáratoknál levő valamelyik feedback automatán és nyomjam, amit gondolok. Nyomtam is neki egy brutális 5-öst.
Hát ilyen.
Mindjárt a kajára térünk, előtte azonban akarok mutatni még pár random dolgot.









Igaz, hogy az ozziknál nem olyan a tejföl, mint otthon, meg rendes túró sincs (persze semeddig nem tart csinálni), a paprikájuk bajai szemmel WTF, a kefír se savanykás, az ausztrál sajt is minden csak nem jó – na de a többi!

















Ausztráliában nem számít, hogy vagy öltözve. A póló – rövidnadrág combo teljesen oké a legtöbb helyen (jó, az Operába ne így menj), senki nem fog rajtad megbotránkozni. Egy csomószor látsz majd olyat, hogy emberek mezítláb mászkálnak szokatlan helyeken (pl. a benzinkúton), sőt az is teljesen standard, hogy neoprén cuccban, szörfdeszkával vagy anélkül caplatnak a mindenhol.
Ha Ausztráliában dolgozol és a bevételed után adót fizetsz, az adóhivatal minden adóév végén küld egy összesítőt, amiben megmutatják részletesen, hogy mire költi az állam azt a pénzt, amit tőled beszedett. Nagyon szerettem volna egy ilyet idepakolni, de nem találtam meg a fotót.
Az általános forgalmi adó 10% – élelmiszerboltban azonban csak azután az élelmiszer után fizetsz ÁFÁ-t, ami nem tesz jót az egészségednek, mert mondjuk cukros. Tehát a csoki meg az üdítő az ÁFAköteles, de a homár vagy a marhahús az nem az.
Szinte kivétel nélkül mindenhol tudsz contactless kártyával fizetni (VISA és MasterCard is) és minden contactless terminál elfogadja az Apple Payt és a Google Payt is. BTW Apple Pay: a 4 nagy bank (ANZ, NAB, Commonwealth, WestPac) két éve nekiállt kartellezni az Apple ellen, mert ők saját mobil fizetést akartak. Ebből mára az lett, hogy a WestPac kivételével mindegyiknél lett Apple Pay. A WestPachoz ne menj, nekünk volt náluk számlánk és utáltuk.
Az ausztráloknál nem kell borravalót adnod. Néhány vendéglátóhely beépít ugyan szervizdíjat a számlába és néhány helyen kint van egy tip jar, de soha senki nem várja el tőled, hogy jattot adj.
Ausztráliában meleg van – hó télen csak kevés területen esik, Sydneyben a leghidegebb éjszaka se lesz +6-7 ℃-nál kevesebb. Szinte az összes parkban találsz ivóvizes kutat, amik ráadásul úgy vannak kialakítva, hogy az alsó részükön tölthetsz friss vizet a kutyádnak is egy rozsdamentes tálba.
Az ausztrálok törvényben írják elő, hogy minden vendéglátóhelynek ingyen kell biztosítania a csapvizet. Ha tehát fogyasztasz, a kancsó hideg csapvizet ingyen kapod korlátlanul – de ha csak szomjas vagy, vásárlás nélkül kérhetsz vizet bárhol, senki nem fog ezért orrolni rád és azonnal adnak inni.
A nyilvános WC-k általában tiszták, WC papír is van mindben. Parkokban, strandokon és vasúti megállókban szinte mindenhol van.

Sydneyben hihetetlenül sok a zöldterület, de a többi ausztrál városra is ez a jellemző. A parkok tele vannak kiépített utakkal, karbantartott padokkal. A parkokat rendszeresen gondozzák és takarítják, szemét nincs, fűre lépni pedig SZABAD. Valahogy egész Ausztráliában nem divat ez a vandálkodás dolog – a legdurvább, amivel valaha találkoztunk, az néhány összetaggelt fal volt.
Sydneyben több száz km-t tudsz bicajjal tekerni kerékpárutakon. A zöldterületek mindegyikén van ilyen út és általában a vízparti részeken is. A kerékpárutak mentén ugyanúgy vannak padok és ivóvíz is. Néhol ezek az utak “shared pathway” módban működnek, azaz a gyalogosokkal közösek – itt mindig a gyalogosnak van elsőbbsége.
Az ausztráliában élő szarka (=magpie) költési időszakban nagyon erős territoriális magatartást vesz fel. Ennek főleg a bicajosokra nézve az az eredménye, hogy a madár ész nélkül megtámadja az arra kerekező embert. A támadás rendszerint hátulról jön és a fejedre üt a büdös dög egy jó nagyot. A probléma annyira valós, hogy van hozzá a támadásokat nyilvántartó website (én is regisztráltam 3 ilyen támadást :))

A Sydneyt körbevevő autópályák egy része díjköteles és nem is túl olcsó. Fizetőkapu nincs, minden cashless módon történik. Az ellenőrzőpontok rögzítik a rendszámot és 3 napod van a használatért fizetni, ha ezt utólag teszed. Fizetni egy pass megvásárlásával, vagy elektronikus tag használatával lehet. Ez utóbbi egy szélvédőre ragasztandó azonosító, amihez tartozik egy elektronikus account, ahova pénzt kell feltöltened és erről az accountról vonják automatikusan a használat díját a szolgáltatók.
A pálya használata ugyan drága, ám negyedévente az e-tag szolgáltatód megküld neked egy statementet, ami tartalmazza az elmúlt negyedév autópálya használatát. Ha ezekben volt nem üzleti célú pályahasználat (amit sehogy senki nem ellenőriz), akkor ezek után az utak után a 10%-os ÁFA kivételével a megfizetett díjat visszaigényelheted, amit az útdíjat szedő szolgáltató visszautal a számládra. Nekünk ez negyedévente ~>400 dollárt jelentett.
Ha lemondasz egy prepaid alapon működő szolgáltatást, akkor teljesen természetes, hogy a szolgáltató a náluk maradt pénzedet azonnal vissza akarja utalni.
Ha napijegyet vásárolsz olyan helyen, ahol egyébként éves bérletet is árulnak (múzeum, nemzeti park belépő, illetve bármi hasonló, ahova potenciálisan többször vissza akarhatsz menni még), akkor ott magától értetődő, hogy a már megvett aznapi jegyed árát leszámítják az aznap kiváltott éves bérletből és így nem fizettetik meg veled kétszer ugyanazt a díjat egy napra. Ráadásul az éves bérletek árazása teljesen korrekt – nekünk pl. folyamatos éves autós behajtási engedélyünk volt az összes NSW-ben levő nemzeti parkba, ami kb. 60 dolláros költség volt, míg mondjuk az egyszeri Royal National Park napi behajtási engedély 12 dollárba kerül.
Imádnak mozogni. Túrázó, futó, bicajozó emberek amerre csak lépsz, a strandokon röplabdáznak és nagy eséllyel szörfösből sincs ennél több sehol máshol. És persze állandóan kint vagy bent vannak a vízen/vízben (=hajóznak, pecáznak, szörfölnek, merülnek).



Általánosságban elmondható, hogy az egész ország tiszta. Annak ellenére, hogy az ausztrál egyébként rohadtul sokat szemetel, különösen a strandon. A strandokat felügyelő önkormányzatok a homokot gereblyéző traktorokkal pucoltatják minden reggel a beacheket és a strand melletti gyalogutakat is reggelente takarítja tucatnyi melós. Summa summarum, nagyon figyelnek erre.
Ahol szénnel BBQ-zhatsz, ott az izzó szénnek dedikált szemetesek vannak installálva (hogy a szénnel ne gyújtsd fel a többi szemetet) és egyre több helyen van olyan szemetes, amibe szeméttömörítőt építenek, aminek az energiát a kuka tetején levő napelem adja (és azt se szereli le senki).


A BBQ standoknál már meséltem, hogy egyik sincs tönkretéve, de ez ugyanígy igaz minden másra is: a WC-k, a strandöltözők, vagy akár a part mellé telepített édesvízű zuhanyok (igen, szinte minden strandnál van tusoló, hogy ne homokosan ülj be a kocsiba) is mind működnek. Ha mégsem, ott van felettük / mellettük a tábla telefonszámmal, amin bejelentheted a hibát. Én Brighton Le Sandsben csináltam ilyet, 2 nap múlva ott voltak a melósok, felvésték a parti zuhany talapzatát, kicserélték a repedt csövet és a 4. napon már újra használható volt a tusoló.
Az ausztrál sokszor viccel, nem nagyon látsz savanyú fapofákat köztük. Az eladók kedvesek és segítőkészek, viszont sajna a műszaki cikkeket áruló személyzet itt is ugyanolyan dumb, mint szinte mindenhol a világon.

Baromi vicces az is, hogy mennyire Imádnak rövidíteni és ez odáig fokozódik, hogy a média is a szavak rövidített változatait használja. Persze érteni elsőre necces és fura az egész, de nagyon rá lehet kattanni! Mutatom:
Egy ausztrálnak totál természetes, hogy bármilyen vásárláshoz egy totál ismeretlennek bediktálja az összes adatát a bankkártyájáról. Amikor te ezen vásárlóként megrökönyödsz és elkezded magyarázni, hogy mi a bajod a módszerrel, nem is értik, hogy miről beszélsz.
Azonnal jön belőlük a sorry – és erre nem nehéz rászokni. Sokkal kellemesebb, mint egy “akkor is nekem van igazam izomból” attitűd. Egy sorry semmibe nem került, mind a két fél azonnal érti, konfliktusnak megszületni sem volt lehetősége.
Ausztráliában nincs olyan, hogy leszorítanak kocsival – ha indexelsz, be fognak engedni bármilyen helyzetben, bárhol. Ugyanakkor a zebránál szinte egy autós sem áll meg, így egy nyugat-európait, aki hozzászokott ahhoz, hogy őt kvázi védi a zebra, simán elgombázhatnak.
És ha már az autózásnál tartunk: az ausztrál rettenetes béna sofőr. A gigantikus országban nagyon kevés kivétellel 110 km/h az autópályán a max. és a létező összes eszközzel mérnek (jelölt és jelöletlen, mozgó és álló autókból, helikopterről és átlagsebesség-számoló pályaszakaszokkal). Lehet, hogy ennek köszönhető, lehet, hogy nem, de tény, hogy kriminálisan szarul vezetnek.
Ha a sofőrnek kanyarodásnál zöld lesz a lámpa és egyben az ő útjára merőleges gyalogátkelő is zöldet kap, akkor képes megvárni, míg minden gyalogos átér, addig egy centit nem mozdul meg. Ha ez azzal jár, hogy elbukja a zöldet, akkor is.
Rendszeresen előfordult, hogy az autópálya felhajtó végén állóra fékezték az autóikat, mert bizonytalanok voltak abban, hogy vajon be tudnak-e sorolni.
Elképesztő méretű követési távolságot hagynak rengetegen. Rendszeresen láttunk lámpánál álló kocsisorban olyan sült hülyét, aki elé még másfél autó befért volna, annyi helyet hagyott ki az előtte álló után.
Ha már traffipax, egy pozitív dolgot mindenképp meg kell említeni: az iskolák közelében suli kezdetekor és a végén időszakos 40 km/h sebességkorlátozás van érvényben. Ezt villogó 40-es táblákkal jelölik, a legtöbbjükbe traffipax van integrálva, hogy a parasztja biztos lassítson a gyerekek közelében.
Sajnos náluk is divat a “minél hangosabb autóm / motorom van, annál nagyobbnak néz ki a pöcsöm”. A 110-es speed limit mellé ott dübörögnek a 8-12 hengeres vadállatok, ipari mennyiségű kormot termelve, miközben 40-50-60 km/h-val száguldanak a strandra vezető Bay steeten. Persze ezt állítólag büntetik, de a figyelmeztetés senkit nem rettentett el, amíg mi ott éltünk:

A bal oldali közlekedés mellett két dolog mindenképp furcsa lesz kezdetben: az egyik, hogy az ausztrálok a japánokhoz hasonlóan nem csak, hogy átpakolják a kormányoszlopot a jobb oldalra, hanem meg is tükrözik azt, azaz az index és az ablaktörlő karja helyet cserélnek. A bérelt autós helloTurisztot azonnal kiszúrod a kanyarodás közben törölt ablakról.
A másik fura / elsőre ijesztő dolog a hatalmas méretű országba épített szűk sávok. Hely lenne bőven, mégis – főleg New South Walesben – úgy érzed, hogy éppencsak elférsz a sávokban. Ezt az érzetet tovább erősítik a brutális méretű kamionok – különösen a több kocsiból álló truck trainek -, amik érzésre ezerrel rongyolnak el melletted. Azért ez pár hét alatt simán megszokható, nem kell megijedni.
Ausztrália elég drága ország, ezen belül Sydney mocskos drága. A lakásárak az egekben – teljesen hétköznapi dolog az 1 millió dollárnál többe kerülő 2-3 szobás lakás.
Az élelmiszerárak is eléggé sokkolóak, különösen Kelet-Európából érkezve. Már nem is emlékszem, mennyi idő telt el, mire először rá tudtam venni magam, hogy vegyek az 1800 HUF/kg-os krumpliból vagy a 3000 HUF/kg-os nem túl ízes paradicsomból.
Egyetlen termék van, aminél örülsz az ausztrál árnak, az pedig az üzemanyag: 280 HUF/literért tankoltunk utoljára gázolajat, de 320 HUF/liternél sosem volt drágább.
Nem túl sok dolgot tudok összeszedni, ami nem annyira volt szívderítő, de úgy teljes a kép, ha ezekből is megpróbálom egy kupacba gyűjteni mindet:



Nagyjából ennyi lett volna. Már csak egy videónyi emlék jön ide, aztán folytatjuk Indonéziából – stay tuned!
Két év és kilenc hónap után elhagytuk Ausztráliát és továbbáltunk Jakartába. Az előző, Lengyelországban eltöltött időszakban elkövettük azt a hibát, hol túl sokat mentünk haza és túl kevés időt töltöttünk az ország felfedezésével. Ausztráliában a 16000 km távolság és a kezdetben nulla darab ismerős kellően ösztökélt minket arra, hogy ezen változtassunk és próbáljunk meg annyit látni az új vidékből, amennyit csak lehet. Azt gondoljuk, ez meglehetősen jól sikerült – jártunk az összes ausztrál államban és megpróbáltunk minél többet felfedezni belőlük. Még bőven lett volna mit, de most úgy alakult, hogy az élet elsodort minket kicsit északabbra.
Ez a poszt egy szubjektív, kevés szöveges, rengeteg képes ajánló akar lenni két nem ausztráltól. Mivel mi Brighton Le Sandsben, Sydney egyik déli kerületében éltünk, így a város körüli területből értelemszerűen több kincset fogok megmutatni. Lépkedünk sorban, államonként az óramutató járásával ellenkező irányban haladva.



Az Uluru egy böszme nagy, magas vastartalmú szikla Ausztrália közepén. Az őslakosoknak szakrális helye, ezért a közvetlen közelében egy csomó ponton tilos a sziklát fényképezni – mondjuk erre egész addig nem jössz rá, amíg oda nem mész egy talicska pénzért.
A kő annyira sok vasat tartalmaz, hogy a vörösesbarna színét a vas és a ráeső víz által képzett rozsda adja.
Lehet, hogy azt gondolod, láttál már nagy sziklát és mi lehet ebben az extra, de amikor odaérsz, a földbe gyökerezik a lábad: egyszerűen kapitális méretű és mivel körülötte nincs nagyon semmi se, lenyűgöző az egész, úgy ahogy van. Amikor mi először megláttuk, csak keringtünk a kocsival a sziklát amúgy jól elkerülő úton és videochaten hívogattunk boldog-boldogtalant, hogy megmutassuk nekik, mekkora is ez az izé. Persze se fotó, se videó nem adja vissza eléggé, ott kell lenni a közelében, a semmi közepén:

Mi körbejártuk a sziklát gyalog – te ne csináld ezt, helyette inkább bérelj egy Segwayt vagy egy bicajt és úgy tudd le a kört. Körbemenni mindenképp érdemes, mert ilyeneket láthatsz a sok fényképezni tilos tábla mellett:


Az Uluru környékén egy darab resortban van egy pár szálloda, aztán jó sokáig semmi. Illetve hazudok, mert ott van a Kata Tjuta National Park, abban meg a Valley of the Winds, ami egy baromi szeles, de csodaszép walk és ha már ott vagy, nem szabad kihagyni!
Az Ulurutól úgy 300 km-re van a Kings Canyon, mellette meg egy szálloda, ahol lakhatsz. A Kings Canyon rim walk érdekes, de az isten szerelmére nehogy ott lakj a szállodában, mert megöl az unalom! A rim walkot délelőtt 11-ig szabad megcsinálni, onnantól ugyanis olyan meleg lesz, hogy azt nehezen bírja az ember hőguta nélkül és senki nem ajánlja, hogy kint mászkálj. Ilyeneket láthatsz, ha nekimész a kalandnak:

Az Ulururól azt gondoljuk, hogy bár páratlan természeti csoda, mégis csak akkor menj oda, ha már semmi más néznivaló nem jut eszedbe Ausztráliában. A repülőjáratok és a szállodák is meglehetősen drágák, és 2-3 napnál tovább egyszerűen nincs mit csinálni ott – na jó, még ott van a Field of Light nevű installáció, ami kb. az egyetlen program azután, hogy lement a nap.
Broome-ban két nagyon kedves ott élő barátunk, Melinda és Laci láttak vendégül. A kisváros amennyire remote lokáció, annyira kihagyhatatlan – olyan színeket és naplementét talán sehol máshol nem láttunk még.





Ugrunk párezer km-t délre és már huss, Perth környékén járunk.








Adelaide nem volt a kedvenc városunk, de a környékét annál inkább szerettük.



A szigetre csak komp visz át és a jegyet jó előre le kell foglalni, mert a járatok gyorsan megtelnek! Véleményünk szerint a szigetre elég másfél-két nap. Menj át este, vagy a legkorábbi reggeli komppal, majd hajnalban irány a sziget nyugati oldalán az Admirals Arch:

Aztán nyomás a Remarkable Rocks-hoz:

Ha ezt kinézted, akkor go to Seal bay:


Aztán gyerünk fel északra kb. a sziget közepén keresztben valamelyik highway-nek kinevezett földúton, ahol macit lehet spottolni a vadonban:

Ha szereted a maciszpottingot, akkor érdemes bemenni a Hanson Bay wildlife sanctuaryba, ahol csillió eukaliptuszon él viszonylag sok maci:

Végül délután 5-re érj fel Kingscote-ba a napi pelican feedingre:

Végül ha ott ragadnál a szigeten, vagy mégis több naposra terveznél, kinézted a mindent és nagyon semmit nem tudsz csinálni, akkor ott van a Fidesz hullámsírja:

A Great Ocean Road egy 243 km-es útszakasz az Adelaide – Melbourne közötti úton. Az I. világháborúból hazatért katonák építették a háborúban meghalt társaik emlékére. Mivel az ozzik a bal oldalon vezetnek, szerintünk Melbourne → Adelaide irányban érdemes végigmenni rajta, hogy a parti oldalon vezess.
Az út egyik legfőbb helloTuriszt látványossága a 12 apostolnak nevezett, tengerből kiálló mészkőszikla-csoport:


Melbourne pezsgő, hangos, európai hangulatú város. A folyópart csupa élet, a parkok csodaszépek, a piac fantasztikus, szóval rengeteg néznivaló van benne, én azonban most csak három dolgot mutatok:



Sydney-ből Melbourne felé autózva találtunk egy csodaszép nyugis kis halászfalut óriási stranddal – ez volt Lakes Entrance. A tengeri kaja friss, a tenger csodaszép – mi kell még?


NSW mindig nagy szerelmünk lesz, benne Sydney-vel, amiről azt gondoljuk, hogy az a világ legszebb városa. Elindulok dél felől és mutatok pár szépet / érdekeset:








A Windang Islandtól északra indul a Port Kembla beach – sekély vizű, kényelmes bodyboardos hely, az északi végén rockpoollal. A Port Kembla beach északi bejáratához vezető út a Coomaditchy Lagoon nevű kistó mellett vezet el. A tavon van két apró sziget, amit imádnak a pelikánok, sokszor tucatszámra hesszolnak ott a vízen.

A Five Islands nevű szigetcsoport legkülső szigetén fókák tanyáznak. A téli időszakban az Abyss Dive Center rendszeresen tervez ide fókás merüléseket. A kíváncsi fókák olyanok, mint valami víz alatti kiskutya – ha búvár vagy, pont ebben az időszakban jársz itt és időd engedi, ki ne hagyd, hatalmas élmény:

A déli túrák során Austinmer nagy kedvencünk volt. Hazafelé mindig itt álltunk meg a tengerparton fish and chipset ebédelni, azonban sajna pár hónappal ezelőtt egy tulajdonosváltásnak köszönhetően nagyott romlott a seafood minősége, így már nem ajánljuk jó szívvel a korábban fantasztikus barramundit és flatheadet:

A beach továbbra is csudajó, így azért megállni még mindig érdemes:


Sydneyből délnek indulva akár a Symbio, akár a Bulli lookoutnál állsz meg, ez a látvány fogad:

A kilátón egy hegy tetejéről nézel az óceán felé, miközben egy csodálatos eukaliptusz erdő tetején állsz egy hatalmas szikla peremén:

Az M1-es autópálya és a partmenti scenic highway között van a Symbio wildlife park – a vadaspark, amit a legjobban szerettünk. Ebben a parkban a teljesen szelíd kenguruk hatalmas területen hesszolhatnak, te pedig szabadon mászkálhatsz közöttük és etetheted őket a bejáratnál vásárolható száraz fűvel (de ha ránk hallgatsz, lesz a zsebedben stikában csíkokra vágott sárgarépa ;)).


Ha a Scenic Highwayen mész vissza észak felé, akkor át fogsz autózni az autós reklámok egyik kedvenc lokációján, a Sea Cliff Bridge-en:

A Scenic Highwayról a Bald Hillnél lehet visszakanyarodni az M1-es pályára, hogy előbb érj fel Sydneybe, de ha ránk hallgatsz, akkor maradsz a part menti úton és végigmész a Royal National Parkon.

A Royal National Park nagy szerelmünk, rengeteget túráztunk itt. A teljes coastal walk útvonal közel 40 km hosszú, 2 napos túrának javasolja a nationalparks.nsw.gov.au. A mi kedvencünk a Wattamolla – Garie beach track, főleg ebben az irányban (ugyanis a Garie beachról északra indulva egy 300 méter magasra vezető lépcsővel kezdődik az út). Mutatom, miért érdemes kipróbálni:



Ez a rész csak apályban látogatható, a partmenti sziklákról nem látható hosszú lapos hullámok könnyen elvihetik az eszetlen helloTurisztot a nagy kékbe, úgyhogy érdemes előre tervezni, hogy mikor mehetsz ide:

Az állandó nagy hullámok miatt a szörfösök nagy kedvence, csodaszép hely.



Wattamolla beach jó időben nagyon gyorsan tele lesz, a Sydneysiderek elárasztják, amint kisüt a nap. A Royal National Parkból befolyó édesvíz és az óceán csinál egy nagy kevert vizű öblöt, védett partszakasszal:

A wedding cake rock egy eléggé instabil fehér szikla a parton, a turisztok általában a Bundeena-i ponttól támadják be, ahonnan csak egy ~3 km-es sétára van. A szikla körül kerítés és csillió figyelmeztető tábla mondja, hogy légyszi ne mássz rá, mert kurva sokba kerül a mentésed veszélyes, de persze ez a legtöbb eszetlent nem hatja meg:


Ezeket a Bélákat a Royal National Park központjában fotóztuk, de a keleti parton bárhol találkozhatsz velük. A becsületes nevük sulphur-crested cockatoo és a világ legmókásabb madarai:


Szintén a Royal National Park területén van Helensburgh, benne egy használaton kívüli vasúti alagúttal, aminek a tetején glowworm-ök laknak. Sajna a glowworm nagyon kevés fényt bocsájt ki, plusz ebben az alagútban elég kevés is van belőle, így csak a bejáratot tudom megmutatni:

Sydney óriási, 5 milliós metropolisz, a két legtávolabbi végpontja egymástól 164 km-re van. Itt kötött ki 1788-ban James Cook, innen indult a ma ismert angolszász Ausztrália története. A város csupa öböl, csupa zöld, csupa park – nagyon szerethető, nagyon élhető és nagyon a szívünkhöz nőtt. Mutatom:



























Woolloomoolootól a következő látnivaló a pár perces sétányira levő Royal Botanic Garden egy több, mint 30 hektáros, ingyen látogatható park Sydney szívében, az operaház mellett. Így néz ki:





























Sydneytől pár óra vonatra nyugatra van egy sajátos mikroklímájú, csodaszép hegylánc, a Blue Mountains. A hely helloTuriszt centruma Katoomba, de a bátrabbak nyomulhatnak beljebb is. A mi kedvencünk ott a Furber Steps, ami vagy 1000 lépcső lefelé a völgybe. Menj le ezen és gyere majd fel a meredek Scenic Railwayjel!







A Central Coaston felfelé haladva jön szembe Newcastle:

Brisbaneből nem láttunk nagyon sokat, de még bírtuk volna nézni párszor. A folyóparti városrész és a Lone Pine Koala sanctuary is nagyon megfogott.


Cairns az a város Ausztráliában, ahol Sydney után a legtöbbször jártunk. Első alkalommal nem értettem az egészet, nem fogott meg egyáltalán. Aztán ahogy hazaértünk, valahogy elkezdett hiányozni, most pedig ott tartunk, hogy bármikor odaköltöznénk, ha úgy hozná az élet. Persze a sandflyokról, a kockamedúzáról, a sósvízű krokodilokról lemondanék, de akár maradhatnak is, majd hozzászokunk 🙂









Cairnsről rengeteg mesélnivaló lenne még. Daintreeből visszafelé nézd meg Port Douglast, autózz fel Kurandába a hegyi szerpentinen, menj el fürdeni a Freshwater creekben Crystal Cascadesnél, menjetek ki a Trinity beachre napnyugtakor húst sütni (ehhez legjobb a Trinity Beach Club Holiday Apartmentsben lakni, fantasztikus jó szállás), este sétálj Cairnsben az Esplanade-on és csodáld meg a napnyugtától tízezrével rajzó flying foxokat (akik egyébként a világ legtisztább állatai, csak 16 perc alatt megy át rajtuk a kaja, így viszonylag gyorsan és sokat szarnak), mássz fel Fitzroy Island tetejére és áztasd magad a strandjain, vagy akár menj ki napi hajóval egy 3 merüléses próbára a Great Barrier Reefre.
Nekünk Tasmániára 10 nap jutott tavaly decemberben – picit más időbeosztással pont elég lett volna, de simán maradhatsz akár két hetet is. Ausztrália legnagyobb szigete pár fokkal hűvösebb, mint a mainland, így melegebb ruhával / esőkabáttal érdemes készülni.













Hirtelen ennyi lett volna az ízelítő Ausztráliából.
Még írok egy pro/kontra posztot, aztán egy búcsúvideóval elengedjük ezt a csodálatos országot, amitől annyian rettegnek a “jaj itt minden meg akar ölni” mottónak felülve. Tény, hogy a fauna 30%-a teljesen egyedi, hogy szinte minden kígyó mérges, hogy az összes emberre veszélyes cápa itt köröz, hogy Sydneyben őshonos a baromira veszélyes tölcsérespók, hogy Queenslandben az ausztrál téllel jönnek a kockamedúzák és portugál gályát is hoz a partra mindenhol egy nagyobb széllel járó eső – mi mégis életben maradtunk. És ugyanígy életben maradt minden itt élő barátunk és minden nálunk járt vendég, pedig minden erőnkkel hurcoltuk őket ki az anyatermészetbe, amikor csak lehetett. Szóval csak azért, mert a média elültette az agyadban a félelmet, ki ne hagyd ezt a csodás vidéket, ha teheted! Remélem sikerült kedvet csinálni hozzá.
2017 februárjában járunk, amikor eFi jót röhög – vagy az is lehet, hogy grumpy módon inkább morog – embereken, akik túlterveznek egy-egy terméket. Ki is találja, hogy megméri, hogy áll ez a szemlélet a 3D printet használók körében, úgyhogy gyorsan megtervezi és publikálja ezt:

A kis műanyag bizbasz első ránézésre akár csudajó dolognak is tűnhet: arra való, hogy a mobil hard drive mellé cipelendő kábelünket mindig a drive-on tarthassuk. Semmi más nem kell hozzá, mint a műanyag mount és egy befőttesgumi.
Na várjál: ha a befőttesgumit eleve rácuppantod a diszkre, akkor miért nem tuszkolod be alá a kábelt, minek még az a műanyag izé is?
Ugye?
Hiszed vagy nem, a bő 2 év alatt eddig 230 embernek kellett ez a cucc, akiből ráadásul 67-en úgy gondolták, hogy ez tök jó ötlet:

Az ember ilyenkor jót röhög, miközben azt hiszi, hogy ez őt soha nem éri majd utol.
Épp lassan csomagoljuk össze a cuccainkat, és nekem – mint minden rendes geeknek – tonnaszám van mindenféle kábelem, amik különböző kendácsolt módon vannak összefogva felketert állapotukban. Mivel a nyomtató csomagolódik el utoljára, adta is magát a feladat, így nekiálltam valami univerzális vezetékkötegelőn agyalni, amiből ez sült ki:

Ez két külön darabból nyomtatható szerkezet, két egymásba forduló gyűrű. A vágás pont úgy áll, hogy a két gyűrű egyetlen ponton, mindenféle feszítés nélkül tud szépen egymásba illeszkedni, és pár mm-nyi fordítás után már csúsznak is egymáson. Természetesen a design most is paraméteres: állítgathatod a belső átmérőt és a piros gyűrű aljának – tetejének, illetve a sárga gyűrűnek a vastagságát, a többit meg kimatekozza a Fusion 360.
A print után csak annyi dolgod van, hogy belehajtogatod a drótot, majd a külső sárga gyűrűt elfordítod és kész is vagy:

Annyira örültem a megoldásnak, hogy ki is tettem rögtön Twitterre, hátha majd másnak is hasznos lesz. Nem kellett sok idő az első véleményig, ami @csy kollégától érkezett:

És tényleg: egy komplett bolygó hálás 1941 óta a svájci George de Mestralnak, aki kutyasétáltatás után a blöki bundájából bojtorjánt szedegetve kitalálta a tépőzárat. Ez szinte bárhol van a boltban, sőt, pár gyártó pakol is a vezetékeire, plusz azt hagyhatod hosszabbra és akkor bármekkora lehet a kábelköteg. Na de hogy rögzíted utólag a kábelre?

A kérdésre nem jött válasz, de ugye ez minket nem ijeszt el egy kis további overengineeringtől, úgyhogy feltaláltam az extrudált C betűt:

A C betű belsejébe megy a drót, a drót köré a tépőzár, a tépőzár köré meg a C betű belseje. Használaton kívül a tépőzárat fel lehet tekerni a C betű köré és nem fog lifegni / nem lesz útban, ráadásul az aprócska C betű nem lesz nagyobb átmérőjű, mint egy USB-A csatlakozó vagy egy zajszűrő mag az adatkábelen:

Ha pedig a vezetéket kell egyben tartani csak letekered a C betűről és áttekered a vezetékkötegen:

Persze bemetszhettem volna hosszában a tépőzár végét, átbújtatva a másik véget rajta és csak simán ráhurkolva a vezetékkötegre:

De akkor mi a francból lett volna ez az overengineering post?-)
Na jó, azért feltöltöttem 2 darab másfél megás C betűt is a youmagine.com-ra a paraméteres designnal együtt – vigyed, ha kell!-)
A dolog ott indult, hogy olyan tejhabot szerettem volna otthon bármikor, amilyet a lattékba gyártanak a kávézókban.
Well, ez a gödör rettenetes mély és Laci barátom kellően bele is rángatott 🙂 Először még csak az jött, hogy keresünk egy minimalista kávégépet, amin rendes boiler van, ami termel olyan mennyiségű és nyomású gőzt nekem, amivel majd készülhet a sok megfelelő minőségű tejhab. De ha már ilyen kávégépbe öntjük a zsét, akkor az tudjon már egy tisztességes espressot elkészíteni – így esett a választás a Gaggia Classicra.
A dolog persze itt nem állt meg. Azonnal megtudtam, hogy az esspresso minőségét a kávéőrlemény minősége befolyásolja (mert ugye az eleve kizárt, hogy előre darált kávéSZEMETET vegyél) és az első komolyan vehető kávédarálót amivel én foglalkozzam úgy hívják, hogy Baratza Sette 270.
A Baratza Sette 270-ből háromféle van, nekem jó lesz a legolcsóbb, ami időzítve darál. Ilyen kis szexi dög ez a szerkezet:

Természetesen ez sem tökéletes, hiszen csak a bolondok hagyják ott azt a töménytelen mennyiségű kávébabot a daráló tetején az enyészetnek! Akinek nullánál picit több esze van, az 200 grammos szelepes tasakokban veszi a kávébabot, a tasakból mindig csak azt az n*21 grammnyi babot szedi ki, ami az aktuális shothoz kell és azt is a darálás előtt közvetlenül. Ezzel szöges ellentétben áll az a gigavödör, ami az amúgy ultraszexi kis daráló tetején meredezik…
Így jött hát az ötlet, hogy egy kis 3D printtel meggyalázzuk ezt a csodás tárgyat és készítünk hozzá egy akkora tárolót, ami még megtartja a 21 gramm babot, de ugyanakkor a lehető legkompaktabb is. Ezzel egy füst alatt gyártunk hozzá egy kupakot, hogy ne porosodjon a grinder. Az egész pár perces design feladat, hiszen a tartály csak egy nyomi forgástest, 3 lábbal, a teteje meg egy egyszerű tégely:




Szóval itt tartunk, Laci meglökött a lejtőn én meg gurulok ezerrel lefelé és az embedded vassal szénné tuningolható Gaggia Classic még sehol! Emlékszel még, hogy onnan indultunk, hogy tejhabot akartam gyártani?-)
A doser STL-eket szedheted a youmagine.com-ról.
Hamarosan elhagyjuk Ausztráliát. A bő két éves kaland végére gondoltam csinálok pár összefoglaló posztot nektek, köztük egy olyan rengeteg képessel, amilyet sokan szerettek.
Leválogattam a macOS Photosból egy rahedli képet és el akartam kezdeni ugyanezt a 6.14-es Lightoom Classicban is a Map nézetben (az iOS képek nálam a Photosban laknak, a DSLR-rel készültek pedig szépen felmetaadatozva a Lightroomban). Döbbenten vettem észre, hogy az Adobe egyszerűen megszüntette azt a funkcionalitást, amivel egy térképen látnám, hogy melyik fotó hol készült:

Némi googling után itt találtam egy kis vudut, amivel elméletileg vissza lehet állítani az alkalmazás hiányzó Map funckcionalitását. A HOWTO úgy indul, hogy csinálnom kell egy Google Maps API keyt, amihez a Google Cloud Platformon kell regisztrálnom, amihez a Google bankkártyát kér – és itt már el is ment a kedvem az egésztől. Lehet, hogy a kártyát soha nem terhelik meg, de ezt 15 perc olvasgatás alatt nem sikerült kiderítenem, így abbahagytam a hacket.
Irtózatos módon felmérgesített ez a rendkívül aljas mentalitás, amivel az Adobe izomból próbál átterelni az előfizetős modelljébe.
A Lightroomot a 3-as verziója óta használom, most 6.14-nél járunk a nemrég kukázott Lightroom Classiccal. A 3-as verzió 249 EUR-ba került, az upgrade-ek egyenként 62 EUR-ba, azaz 435 EUR-t hagytam eddig ott náluk azért, hogy a saját hobbi fotógyűjteményemet egy kényelmes alkalmazásban babusgassam. Nem tudom fizettem-e ennél többet valaha magánszemélyként szoftverért.
Alig várom, hogy jöjjön valami épeszű fotós workflow alternatíva – remélem az Affinity Photot gyártó Serif vagy a Pixelmatort író srácok már javában reszelik a konkurrenst. Bármelyik jön, azonnal megyek át hozzájuk, még ha kompromisszumos is lesz a Lightroomhoz képest.
Ennél aljasabb céggel még az életben nem találkoztam és egyszerűen nem érdemelnek meg ezek után egyetlen fillért sem.
A 29-es naEzMit látva Era csak ennyit mondott:
Hol van róla a tolltartó?
Well, itt:

Egyszerűen ronda és nem biztos, hogy praktikus lett volna a kétféle designt összeházasítani, ezért inkább csináltam egy új mágneses filctoll tartót. És ha már nulláról készült, szép paraméteres lett. Így néz ki a talpán a matek:

Ezek meg a hozzávaló paraméterek:

A kis dobozkát a 29-es naEzMihez hasonlóan itt is mágnesek tartják a hűtőn. Most is alulról van a dobozon számukra a lyuk, viszont ezúttal terveztem hozzá egy apró V alakú sínbe csúsztatható záró lemezkét, hogy az tartsa helyén őket.
Ha szükséged van rá, az STL file-t (ami 3 db 10x10x4 mm-es mágneshez lett legenerálva) és a paraméteres Fusion 360 CAD file-t szokás szerint szedheted a youmagine.com-ról.
Ger a kommentekben elkezdte a mérnöki agyával piszkálni a témát és felvetette, hogy ha már egy műanyag bigyót készítek a filcek tárolására, akkor az a bigyó miért nem funkcionál egyszerre tolltartóként a filcek kupakjait helyettesítve. Szó szót követett, majd az imént emailben elmagyarázta mire is gondol pontosan:

Egy kis Móricka-ábrát vázoltam fel az ötletről, ezt mellékelem. Nem részletes, hanem értelmező ábra.
A kék színű a filctoll. A zöld színű rész a filctoll tartó funkciót ellátó rész. A vékony kék kerettel rajzolt rész pedig az ajakos tömítés utódja. Kicsit továbbgondolva az ötletet, arra jutottam, hogy az ajakos tömítés helyett egyszerűen egy vékony gumilapot rak be az ember, amire tesz egy kis átmérőjű lyukat, ami a legvastagabb filcbetét átmérőjénél kicsit nagyobb). Ekkor ez, mint valami membrán, a toll bedugásakor a toll vége köré idomul, szigetel. A kis átmérőjű tollak esetén azok mélyebbre nyomódnak. Nyilván valamekkora erővel kell majd belenyomni, mert a membrán akkor deformálódik. Ezt az erőt aztán fenn is kell tartani, erre való a zöld elem rugalmas kiképzése. A zöld nyelvek körbeölelik a toll vastagabb felső részét. A nyelv az elvékonyodó nyakánál rugalmas, így befeszíti a tollat és megfelelő alak esetén a súrlódás a helyén is tartja. Hogy mozogjon, 8 külön nyelvecske van és nem az alapforma van a tengely körül körbeforgatva (remélem, érthető).Nekem otthon a fehér táblámhoz olyan filcek vannak, amiken van mágnes, de asszem ehhez a kályhához már csak büszkeségből se menjünk vissza! 🙂
Szerintem a membrán részét ne nyomtatással csináld, hanem vágd ki valami sima gumilapból, egyszerűbb. A 3D része a zöld nyelvecske, illetve az alkatrészek rögzítése…
Ehhez egy vékony gumilapból kell majd kivágni a membránt, illetve a zöld füles támasztó részt lehet majd printelni valami lágyabb TPU-ból – amennyiben a Prusa MK2.5 extrudere is így gondolja 🙂
A printer hamarosan lapraszerelt állapotúvá válik és becsomagolódik, mert nemsokára költözünk, de amint újra hadrendbe áll, neki fogok állni ennek és meglátjuk itt a blogon, hogy mire jutottam. Stay tuned!
Nemsokára elköltözünk a jelenlegi bérleményünkből – ennek velejárója, hogy az ingatlanügynök minden héten egyszer fél órára tatárjárást szervez a lakásba, ahol jelenleg élünk. Ez úgy néz ki, hogy meghirdetik a hamarosan bérelhető ingatlant mindenfelé és a hirdetett időpontban boldog-boldogtalan keresztültrappolhat az életeden. Amikor lakást kerestünk, mi is csináltuk ugyanezt – én konkrétan 171 ingatlanon mentem így végig, egyre kisebb lelkesedéssel – jóérzésű ember szerintem nemigen élvezi ezt.
Summa summarum, ezek a félórás etapok mennek már egy ideje, minden szombaton. Erre a periódusra igyekszünk elmenekülni itthonról – az ügynöknek van kulcsa a lakáshoz, végigcsinálja egyedül a hisztériát.
Pár napja kitaláltam, hogy kicsit jobban érezném magam, ha látnám, mi történik a lakásban, amíg nem vagyunk itthon. Innen már csak egy pillanat volt az, hogy IP kamerákat kutassak a neten. Tegnap meg is találtam a megfelelőt egy Wyzecam v2 személyében, aki ugyan nem tud RTSP-t, viszont rögzít SD kártyára lokálisan, van benne sound meg kicsit buta, object tracking nélküli motion detection és persze valahova feltolja, amit nálunk lát – mindez 20 dollárért jöhet is.
Mielőtt rátaláltam a kis konyhakész kockára a 0. gondolat az volt, hogy majd inkább kendácsolok ilyet magamnak, hiszen itt van mellettem egy dobozban egy marék Raspberry Pi, talán USB kamera is akad, sőt lehet, hogy van valahol ronda kis gyári rpi pinhole kamera. Kezdetben itt is azon járt az agyam, hogy majd IP kamera lesz a rpiből és azt befűzöm a NAS Surveillance Station appjába, de aztán rátaláltam a githubon a motionEyeOS-re, ami süt-főz-mosogat és elég neki az egy szem Raspberry Pi, mint hardver erőforrás. Ebből gyorsan install is lett és két kamerát üzembe is állítottam vele – ment a motion detect szépen, a kamerákat beállítottam a dolgozószobába két különböző irányba, örültem piszkosul, majd elvettem a tápot a rpi-től.
Másnap meglett a Wyzecam is. Csak furdalta az oldalam az RTSP, úgyhogy megpróbáltam custom firmware-t felpakolni rá, majd később a Wyze által kiadott RTSP beta firmware forkot is felerőlködtem a kis kütyüre, de sajnos a streaming nem ment. Sebaj, elég lesz nekem a local storage a pár tatárjárásos alkalomra, a Fingboxon (jól olvastad :)) meg majd letiltom, hogy kilásson a netre és akkor nem uploadol sehova semmit a drága.
Ma reggel nekiálltam a dolognak: a munkaasztal melletti USB tápról adtam enni a Wyzecamnak, bekonfiguráltam, ment minden szépen, úgyhogy az 5 V-ot visszadugtam a rpi-be, majd a Wyzecam ment a helyére, a nappaliba, jó magasra.
És itt indult a buli!
Visszajövök a dolgozószobába és hopp, jön egy email notification, ami azt mondja, hogy “motion detected”. Mi a fene, hát ezt én megtiltottam neki, vagy nem? Megnézem a configot újra, minden rendben. Kimegyek a nappaliba és ahogy kiérek a Wyzecam látóterébe, szinte azonnal ott az újabb email noti – WTF?
Első reflexből az jön, hogy biztos hibás a firmware, úgyhogy megindul a lavina:
Van az úgy, hogy a szoftveresnek “elmegy a maradék esze”. Ilyenkor nagyon sokat segít, ha van melletted valaki, aki nem látta még a problémát és mesélni tudsz neki róla (lásd rubber duck debugging). Mellettem 2000 óta nincs másik szoftveres, 2012 óta pedig IRL kolléga sem – ilyenkor valami monoton sztereotíp dolog kell az ember agyát kizökkenteni, úgyhogy nekiálltam takarítani.
Kb. 20 másodperc alatt esett le, hogy az egész procedúra elején visszadugtam a tápot a… mibe is? Csak nem abba a Raspberry Pi-be, amire a motionEyeOS-t installáltam? Mi is volt a notification emailekben pontosan?:

Szóval amíg én boszorkányt üldöztem a kis kínai kamera szoftverében, addig a Raspberry Pi-re telepített szoftver szivatott permanensen. Ráadásul az email delay annyira frappánsan passzolt, hogy éppen akkor kaptam meg, amikor a dolgozószobából kigyalogolva beértem a Wyzecam látóterébe 😀