Fotókról elég nehéz a hatalmas állat méreteit átérezni, ezért olvassuk inkább a kék bálna érdekes adatai listát. A kifejlett állat hossza elérheti a 29-33 métert (~=2 busz), tömege 180 tonnát (összehasonlításul egy afrikai elefánt nagyjából 4 tonna). Ha már az elefántoknál tartunk: az állat nyelve pont annyit nyom, mint egy afrikai elefánt. A kifejlett egyed szívébe lépő aorta olyan széles, hogy egy felnőtt ember át tudna úszni a belsejében. A szív térfogatra személyautó nagyságú. A koponya kb. 6 méter hosszú, aa legnagyobb csigolyájuk nagyjából 250 kg. A farokúszó kb. olyan széles, mint egy Cesna szárnyfesztávja. A brit Whale and Dolphin Conservation Society készített egy böngészőben nézegethető, valós méretű kék bálna fotót, amin Te is tanulmányozhatod az állat bőrét – nézd csak meg azt a csodálatos, kávéscsésze méretű szemét! A kék bálnák a víz alatt kékek, a vízfelszínen inkább szürkéskékek. Búvárzok jól tudják, hogy ahogy megyünk lefelé, egyre inkább teret nyer a kék, így “kékül” a mi bálnánk is. A nagy víztömeg kékülésének oka a víz szelektív fényabszorpciója (a tiszta víz elnyelőképességének minimuma a 470 nm hullámhosszú kék fénynél van – de most hagyjuk, ez egy másik mese). A pocakjuk egyébként picit sárgás, de ezt meg a bőrükön tanyázó rengeteg mikroorganizmus okozza. A világ összes óceánjában megtalálhatóak. Néha kis csapatokban, de általában inkább párban vagy magányosan úsznak. A nyarat a pólusokhoz közeli vizekben töltik, míg télre az egyenlítő tájékára vándorolnak. Kevés a természetes ellenségük – 80-90 évet élnek meg. Kisbálnagyerek korukban pár cápafaj szeretne enni belőlük, illetve a kardszárnyú delfinek harapják ki előszeretettel a bébi bálna nyelvét egyfajta csemegeként – de erről majd mesélek, amikor az orkákról lesz szó. Ha egyszer nemkisbálnákká nőnek, onnantól csak a humánok által teremtett veszélyek okozhatják a pusztulásukat: halászhálóba tekeredés, óceánjárókkal ütközés, vízi szennyezés, et cetera. A hatalmas test ellenére az állat baromi gyors – általában 8 km/h sebességgel haladnak (n.b.: te kb. 4 km/h sebességgel gyalogolsz a sokkal kisebb közegellenállású levegőn), de akár 32 km/h sebességre is képesek felgyorsulni. Ezt élesben is meg lehet tapasztalni egy bálnanéző hajón: az egyébként baromi gyors katamaránok padlógázzal is alig-alig érik be az egy-egy kurta percre levegőért a felszínre emelkedő kék bálnákat. Persze ez betudható annak is, hogy a bálna valószínűleg nem csak abba az irányba halad a merülés során, amerre a merülés megkezdésekor a hajó kapitánya becsülte. Kilégzéskor minden bálna a fajra jellemző egyedi formájú / méretű párát fúj ki a levegőbe. Ez a páraoszlop a kék bálnáknál akár 8-9 méter magas. A frissen született bébi 2-3 tonna, s ezt a tömeget rohamosan igyekszik növelni napi 600 liter anyatej elfogyasztásával. A bálnatej nagyon zsíros (kell is a power a mélyen baromi hideg vízben), a kicsik nagyjából egy hét alatt híznak meg a születéskori súlyuk duplájára. Csak kontrasztként: egy lónak a testtömeg duplázáshoz 2 hónap kell. A kék bálna szilás cet – krilleket kajál, szó szerint vödörszámra. Folyamatosan fel-le járkál az óceánban: vesz egy nagy levegőt, majd megindul lefelé, akár 5-600 méterre. Onnan felnéz, meglátja a nap által háttérvilágított krillfelhőt, aláúszik, kinyitja a rettenetes száját és gyakorlatilag bekapja az egészet vizestől. Ezt követően a szájában levő 320 szila “szitából” kicsorog a víz, bent marad a krill, amit sutty le is nyel. Egy ilyen falat cirka 400 kiló rák, amiből napi 7-8 tonnát tol be – ez nagyjából napi 40 millió rákocska. A szila hosszúkás, szálas cucc, kb. olyan anyagból, mint a mi körmünk. Egy-egy merülés 6-20 percig tart, a mai napig senki nem tudja, hogy mitől függ a hosszuk. Egyetlen bálnának sincsenek hangszálai, mégis képesek hangot kiadni. Ezt úgy csinálják, hogy a fejük búbján található légzőnyílásaikhoz kapcsolódó billentyűkön és szövetredőkön iszonyat erővel átpréselt kilélegzett levegő szólal meg – ezt képesek a kék bálnák egymástól akár 1500 km-re hallani. Ha már egy rekorder állatról beszélünk: a kék bálnák a világ leghangosabb állatai. Az eddigi kutatások alapján azt sejtik, hogy az általuk kiadott hangokat a bálnák a kommunikáció mellett hanglokátoros tájékozódásra is használják. A testtömegük kb. 1/3-a bálnazsír – ezért, és a csontjáért kezdte el az ember levadászni őket (a zsírból többek között lámpaolajat és szappant készítettek). Akárcsak az elcsontosodott kopoltyújú cápafajok, a bálnák sem alszanak. Rövid pihenőket tartanak a felszínen, de ennyi. A kék bálnák populációja mára cirka 10000-25000 egyedet számlál – a bálnavadászat előtti időkre kb. 300000 egyedszámúra becsülték az akkor élt még közel érintetlen populációt. 1966 óta védett állatok. ]]>

fotói szolgáltatták, melyek közül az egyik bekerült a National Geographic 2008-as legjobb természetfotói közé – ő az: Brian röviden mesél is az élményről: Gondolom minden búvár cimborám szívesen bújt volna a fotón álmélkodó csóka bőrébe. A kép Új Zelandon készült az Auckland Islands közelében (amit Google Maps-on nem sikerült megtalálni, de a divenewzealand.com említi párszor amiről Tibbnek hála már van GMaps lokációnk). A simabálnák családjába az északi simabálna, a déli simabálna és a grönlandi bálna tartoznak bele. Kicsit fura magyar családnevét az állat onnan kapta, hogy a hasuk és a torkuk a barázdás bálnákkal ellentétben sima. Az északi/déli/grönlandi előtagok természetesen a körülbelüli élőhelyüket jelölik. Az északi és déli simabálnák egyébként annyira hasonlóak, hogy sokáig egy fajnak tekintették őket. Angolul ezeket az állatokat “right whale”-nek (talán “megfelelő bálna” a betű pontos fordítása) nevezik. Az angol név a bálnavadász hőskorból származik: ezt a fajt tartották könnyen elejthetőnek a halászok, mivel egyrészt igen lomha mozgásúak (<10 km/h), másrészt elejtésük után nem süllyedtek el (hasonló okokból puszították előszeretettel a szürke bálnát és az ámbrás cetet is). A simabálnák a nagyobb bálnák közé tartoznak: 18 méterig és akár 100 tonnáig nőnek meg - az újszülött borjú 5 tonna körüli (a borjú 9-12 hónapra jön a világra és 2-3 éves koráig marad az anya mellett). A testük rövid, zömök, a fejük a teljes testhossz kb. 1/4-ét adja. Mellúszóik szélesek és lecsonkítottak, a nyakcsigolyáinak java összenőtt. A szájpadlásuk jobban boltozott, s az alsó állkapcsuk szára is sokall jobban hajlított, mint a többi barázdásbálna-féléé. A felső álkapcsukból kb. 250-400 db ~2 méteres hosszú és keskeny halcsontlemez (ún. szila) nő ki, melyeket sörteszerű fonalzat borít. Az alsó és felső állkapcsok még csukott állapotban is eléggé elállnak egymástól. A simabálna apuci heréi a legnagyobbak az élővilágban: mintegy 900 kg a súlyuk (ezt ki mérte meg?). A többi barázdás bálnától eltérően nekik nincs hátuszonyuk, így viszonylag könnyen megkülönböztethetőek erről és teljesen sima, fekete hátukról. A vonalas rajzon is jól látható nagy bőrkeményedés van a fejükön – ez a dudor akár 10 cm magasra is megnő és javarészt az állon, az alsó állkapcson és az orrlyukaknál nőnek. Két orrlyukuk van, amelyeken V alakban fújják ki a párás levegőt. Merülés előtt farkuk a víz fölé emelkedik. Általában 10-20 percre merülnek le, de észleltek már ennél jóval hosszabb, közel egy órás merülést is. Megfigyeltek már tengerfenéken mozdulatlanul heverő simabálnát – erre a viselkedésre egyenlőre nincs magyarázat (bár nem mintha kellene – én is imádok a sima fenéken hanyatt feküdni, pedig még mindig messze vagyok a 100 tonnás targettől). Sokszor “játszanak”: a felszínre történő felúszáskor szeretnek kiemelkedni a vízből, majd hanyatt becsapódni, illetve a víz felszínén napozva uszonyaikkal a tengert csapkodni. Ezek az állatok 500 Hz körüli morgó-gurgulázó hangot (=”bálnaéneket”) adnak ki magukból. A hangokat a csoport tagjai valószínűleg egymás közti kommunikációra használják, de a protokoll még itt sem ismert. A hallásuk tekintetében fura módon van egy eltérés: míg a déli simabálnákra hatással vannak a hangok, addig az északi simabálnák a legtöbb hangot mintha ignorálnák – sokszor ez is okozza vesztüket: nagy hajóknak úsznak neki úgy, mintha nem hallanák a gép zaját. Egy 2003-as megfigyelés szerint azonban az északi simabálnák is hallanak, csak épp más frekvencia-tartományra reagálnak. A kutatók azt vették észre, hogy ezek az állatok a rendőrségi szirénák hangjának frekvenciájával közel azonos hangok hatására szinte azonnal a felszínre emelkednek. Krillt, illetve hasonló apró rákokat és puhatestűeket esznek a sziláscetektől megszokott módon: nyitott szájjal úsznak a krillrajba, s mikor elég rákot szűrt meg nekik a szila, akkor hamm, nyelnek egy rendeset. A simabálnák általában családban élnek – a mára fennmaradt populáció 7-10 fős csoportokba verődve szeli a vizeket, de régebbi, a mértéktelen vadászatot megelőző időkből származó híradások több száz fős csoportokról is beszámoltak. Japánban 1938-ban találtak rá helyi lakosok a ma ismert legősibb simabálna fosszília egy részére. A feltárást a háború félbeszakította, így csak jóval később, 1967-ben tért vissza egy tudóscsoport a maradványokért – addigra azonban csak a koponya és a felső állkapocs került elő. A maradványokon tavaly elvégzett vizsgálatok szerint a lelet legalább 5 millió éves. Bármilyen furán hangzik a XXI. században, akkor is igaz: a barázdásbálna-féléket a szilákért pusztították mértéktelenül (persze az ámbra sem volt érdektelen). Brehm szerint 1853-ban New Bedfordban 5,652,300 font, azaz mintegy 2500 tonna (!) halcsontot adtak el: csak egy városban, csak egy évben. A mértéktelen pusztítást jól ábrázolja az 50 évvel későbbi, 1903-as statisztikai adat, amikor ez a szám 74850-re, azaz mintegy 1/75-ére csökkent – és nyilván nem a kereslet csappant meg. Hála a Greenpeace-like környezetvédelmi mozgalmaknak, mára talán kezd megfordulni a trend és bizonyos bálnafajok egyedszáma lassan újra növekedni kezd. A bálnákat 1935-ben már törvény védi, de addigra a család mindhárom faja csak mintegy 5%-át teszi ki a korábbi populációnak. Később, 1946-ban az IWC újabb vadászati korlátozásokat vezet be, majd végül 1986-ban teljes vadászati tilalmat rendelnek el, az érintett országok (Izland, Oroszország, Norvégia, Japán) tiltakozása ellenére. Természetesen az érintettek megtalálják a kiskapukat és szarnak a korlátozásra, a mai napig. A hatalmas állatok jelenlegi legnagyobb ellenségei a nagyméretű halászhálók és a nagy hajók – az általuk okozott sérülések okozzák ma a bálnapusztulás közel 1/3-át. Ezen felül a cetek hallal táplálkozó része a halászoknak közvetlen konkurrenciát jelent, tekintve, hogy ugyanazt a halat eszik, mint amit az ember halászik. Hiszed vagy sem, japánban delfinmészárlást szerveznek a halászok azért, hogy nekik több hal maradjon az óceánban. Tiltakozás természetesen van, de az érintettet ez baromira nem hatja meg.]]>