Az ojjektumok szedhetőek innen.]]>
Az ojjektumok szedhetőek innen.]]>
meshmixerre, első lépésként végignéz csitrillió tutorialt, elolvassa az összes elérhető pdf-et, majd előszedi a szoftvert és nekiáll kicsit játszani vele, hogy szokja az CAD után kissé fura controllokat.
A meshmixer magához szoktatásának eredménye a feltehetően legalább részben muréna ősöktől származó Rozálka, melyet az erre fogékony közönség az alábbi ábrán szemlélhet meg:
Miután az inkább coder vénájú főhősünk és a meshmixer moderált mértékben lettek barátok (ha ez eddig nem lett volna meg, akkor javasolt Rozálka további tanulmányozása a fenti szemléltető ábrán), a fickó azt gondolja, hogy majd letölt egy lepkés maszk modellt a Thingiverse-ről, biztos van ezer – ha meg ne adja az ég mégsem lenne rengeteg pillangós 3D maszk fent, akkor majd keres valami 2D lepkét azt extrudálja és Sanyi. Főhősünk az alábbiakat leli:
Lepkés kontúr, Google Image Search:
Még egy lepkés kontúr, ezúttal Thingiverse:
Ha hősünk jól emlékszik még biosz faktról és a kamaszkori Brehm olvasmányokból, akkor a sas nem annyira lepke, de ennek ellenére ezt az állítólag sasos maszkot is lenyúlja a főnök, hátha jó lesz (szintén Thingiverse):
Talál egy klasszikus velencei maszkot is – grab, hátha ez tetszik meg a megrendelinának (Thingiverse):
A halálfejes lepke is lepke, de nem biztos, hogy a csajok nagy kedvence lenne maszk formájában – sebaj, elteszi ezt is (Thingiverse):
Végül talál egy valóban lepkének látszó tárgyat, egy dudorral a torán (Thingiverse):
Ennyi netes vadászat után fogja az utoljára talált lapos rovart és leműti róla azt a felesleges búbot, plusz vág rá két lyukat a szemeknek, ha már egyszer látó embernek készül az a maszk:
És itt hasít belé a felismerés: bakkercucu, lehet, hogy ez a maszkosdi nem is ennyire egyszerű! Csak az orosz viccben szereplő hajvágórobotnak mindegy, hogy mekkora az ember feje, a merev PLA-ból nyomtatott maszkkal egyáltalán nem biztos, hogy toleráns lesz a megrendelő csajszi. Itt csavarodik be a villanykörte az agyba és jön az ötlet: semmi baj, akkor scanneljük be a csaj fejét, rajzoljunk rá maszkot, extrudáljuk ki, válasszuk le és huss, már mehet is a print!
Ezután jön az, hogy a coder “lepkét” fest egy arcra (check Rozálka on top):
Nem ismervén az extract meshmixer parancs áldásos hatását, face-enként leválasztja a maszkot a fejről:
Befordítja irányba, ahogy szerinte talán printelhető lesz (persze nem lesz):
Eljut egész odáig, hogy GCODE-ot generál belőle supportal meg rafttal, sőt mi több, megnyomja a print gombot is, majd az 1. ijesztő méretű support layer után törli az egészet:
Közben a csajszi mindezt látva letesz “mintának” egy csomag pillangós hajcsatot az asztalra. Főhősünk lefotózza, iPhotot nyit, cropolja a Photo Streambe érkező képet, elmenti, majd rájön, hogy a ViaCAD csak PNG-t importál, ezért kinyitja Preview-ben, lescreenshotolja az ablakot, majd ezt behúzza ViaCADba és rápakol a szakácskéssel gondosan letompított ujjaival egy Bezier-görbét:
Aztán görbe extrudál, fej CAD-be be (mivel ebben jobban otthon van, mint a meshmixerben), extrudált lepke nagyjából fejmérethez igazít:
Rajzol két oválist a szemgödrökhöz, hogy vajon tényleg kilát-e majd ezen a csajszi:
Aztán jön az, hogy megméri a maszkot és nem hisz a CAD méreteinek, ezért egy másik humanoidon is ellenőrizni akarja. Másik hadrafogható humanoid épp nincs a közelben, így vonalzó, main hero és Photo Booth segítségével készül a nácik fejméréseit idéző tesztkép, amely valóban azt mondja, hogy 10 centi alatt van a két szemzug távolsága:
Ennek úgy megörül, hogy az egyenes maszkot kezdi GCODE-dá konvertálni:
Szerencsére észbe kap és görbít egyet a maszkon. Előbb gyárt egy ívet a fej formáját követve, majd miután rájön, hogy a maszk nagyjából 90 fokot görbül, egyszerűen csinál a maszk szélétől egy 85 mm sugarú, 90 fokos görbületet azt Sanyi:
Beállítja irányba nyomtatáshoz:
Bekapcsolja hozzá a supportot és a raftot is, hogy elkészülhessen az egész. A generált GCODE ijesztően néz ki – a lila rész az mind support, amit nyomtatás után ki kell törni az 1 mm-nél keskenyebb maszkból:
Utolsó erejével még nekiáll maszktartó pálcához való mountot készíteni…
…de aztán megjön a csaj, elküldi inkább szalagért, megköti a maszkot és elviharzik anélkül, hogy a késztermékről fotó készülhetett volna.
Nem maradt más hátra, mint a bal alsó sarokba húzni az egeret, hogy az iMac-en a nap végén a család fotói pörögjenek a gondolkodnivaló helyett, 4 bögre lisztet 2 bögre tejjel, 2 bögre cukorral, 2 tojással, 1 bögre olajjal és egy nagy üveg kockázott zselés almakompóttal összekutyulni, beleönteni a kivajazott-kimorzsázott tepsibe, betolni 50 percre 175 fokra, majd lesétálni a szemben levő Kefirekbe egy flakon tejszínhabért.
Raft és support közelről (az ügyesebbek észreveszik, hogy hála az égnek elmaradt a szárnyakban levő lyukakból a support):
Végül az IRL vizsgázott maszk:
]]>
Autodesk meshmixer win32, win64 és OS X platformokra. Ettől olcsóbban sosem fogsz 3D nyulat öltöztetni: ]]>
illesztések méretváltozásaival kell megküzdenem. Jó példa erre az új Apple Lightning csatlakozónak szánt furat esete – nézzük is meg!
Az átlátszó tokban lakó iPhone 5 számára szerettem volna gyártani egy bármire felcsavarozható dokkot. A töltőkábel befogatását ugyanúgy szerettem volna megoldani, ahogy anno a Brodit dokkolót módosítottam. Ilyen lett az ojjektum:
A kábelvezető lyuk elkészítéséhez szépen kimértem a Lightning csatit: egy 7.7×4.6mm-es, lekerekített sarkú téglalapba pont passzolni fog.Mivel korábban is megküzdöttem már az extruder nyomtatásból fakadó kisebb pontatlansággal, ezért azt gondoltam, jó ötlet, ha csak felkerekítem egész mm-ekre a befoglaló téglalapot és csinálok egy 8×5 mm-es, 2.5 mm-re kerekített lyukat. Meg is csináltam, “okosan” beleterveztem a modellbe, majd nyomtattam egy egy és háromnegyed órásat – íme az eredmény:
A Lightning csatinak szűk lett a járat.
Még ekkor sem jött meg az eszem, hanem inkább gyártottam egy 9×7 mm-es furatot. Persze ezt is rögtön a modellbe, újabb ~100 perc elpazarlásával:
A csati most már elfért a vájatban, csakhogy az most meg mindkét irányban túl bőnek bizonyult, ettől pedig elfordulhat a csatlakozó, ami nagyon nem jó. Harmadik nekifutásra megjött az eszem és legyártottam egy 1 mm vastag kis lapkába az újabb furatot, ezúttal 8.5×5.5mm méretben:
Az eredmény ismét egy laza vájat, de már közeledtünk az igazihoz. Lemértem, hogy mekkora lett a tervezetthez képest a nyílás és csodák csodája, pontosan a CAD-ben beállított méretet láttam a tolómérőn.
Még 0.25 mm-rel csökkentettem a méreteket, a kerekítést 2.63 mm-re vettem, majd jött egy újabb print próba és láss csodát:
A szinte tökéletesre sikerült lyukat visszamérve az derült ki, hogy az 7.7×4.7 mm-esre sikerült, azaz az pontosan akkora, amekkorára szükségem van.
A méretek gonosz ugrándozását a 0.4 mm vastag PLA alapanyag okozza. Sajnos pontos recept nincsen arra vonatkozóan, hogy mekkora tűréssel kellene számolni. A tanulság annyi, hogy a végleges modell tervezése előtt érdemes mintafuratokat készíteni, amelyeket pillanatok alatt kinyomtathatsz és ellenőrizhetsz, hogy a hőn áhított rést mennyire fedi a valóságos izéd.
]]>
]]>
Fények
Elképesztő élmény, amikor ez a szerkezet dolgozik. Jópár hónap után is még mindig ugyanaz van: elindítom a printet, megvárom, míg korrektül leteszi az első layert (ezt egyébként mindenképp illik megtenni), de még jó darabig ezután sem ereszt a gép. Egyszerűen annyira lenyűgöző, ahogy rohangál a nyomtatófej, hogy alig bírom otthagyni. Mindezt még lehet fokozni azzal, ha a tárgyasztal rendesen be van világítva. Persze a sok oldalról érkező fény a kész ojjektumok fényképezésekor sem jön rosszul.
Két nekem szimpatikus világítós hackot is találtam a Thingiverse-en. A hullo3d által készített mount az IKEA Dioder ledcsíkját applikálja fel a nyomtatő felső szélére:
mpatoulachik pedig az IKEA Ledberg ledcsíkot pattintja be a gép belső keretébe vertikálisan:
Az így felpakolt 4 ledcsík sok fényt ad, sok irányból.
Ennek akkor lehet jelentőssége, ha épp kiürült a fej és kézzel szeretnénk a már forró extruder fejet etetni.
LawrenceJohnston készített egy egyszerű alátétet, amely megakadályozza, hogy a nyomtatás során oda-vissza rángatott műanyagszál magával cibálja az őt körülvevő műanyagcsövet:
MoonCactus megoldása a lötyögő feeder mechanizmust szorítja le megfelelően a helyére:
Aki még itt nem aludt el, az észrevette, hogy a fenti fotó jobb szélén megjelöltem egy önzáró anyát is. Az úgy volt, hogy Ultimakerék kitaláltak egy új fejet (=hot end v2). Megrendeltem, megérkezett, majd nekiálltam átszerelni. Ehhez a művelethez nagyjából a gép 10%-át kell szétrámolni és vissza… nem mondom, hogy repestem az örömtől. A tevékenységnek a brass pipe törése lett az eredménye, valamint az, hogy a rohadék alsó alumínium blokkban elforgott a hosszú csavar menete. Mivel pont ez a sarok szorítja a teflon blokkot a műanyagszálat továbbító csőhöz, úgy gondoltam, hogy muszáj neki erősen tartani – így került fel rá a most már stabilan tartó önzáró anya.
Ez lényegében 4 pár szíjfeszítő, különböző méretben. Attól függően alkalmazod a különböző méreteket, hogy mennyire lazák a szíjak. Frappáns, gyorsan installálható és főleg nincs útban akkor sem, ha a fejet valamelyik X vagy Y végállásba kell mozgatni.
Ez arra jó, hogy az XY tengelyeket két végükön egyforma távolságra eltartva azokat precízen egymáshoz igazíthasd. Nem is értem, miért nincs egy pár ilyen eszköz gyárilag a printer mellé csomagolva.
Itt tartunk ma, 2012 végén. Ezúton is szeretném megköszönni a hackek megálmodóinak a modelleket.
A következő év is rengeteg izgis 3D print lehetőséget tartogat, különös tekintettel arra, hogy egyre inkább “mit hackeljek műanyagból” szemmel járom a világot. Stay tuned, jövőre folytatom!]]>
A probléma
Számos öntözéssel foglalkozó cég forgalmaz csepegtető öntözéshez tervezett kis műanyag mütyüröket – mütyürök alatt most a 3-4 mm átmérőjű vékony öntözőcső különböző irányba történő elágaztatását megoldó műanyag bizbaszokat értjük. Egyfelől ezek a kis műanyag izék meglepően drágák (pl. egy 10 db-os “T” osztó csomag eléri az 1000 HUF-os szörnyeteg árat), másrészt mindig abból az elemből fogyunk ki, ami épp kellene, de nincs otthon.
Hogy plasztikusabb legyen, amiről beszélek, itt van példának a Gardena “X” eleme, ami 4 csövet képes összekötni:
Egy ilyen szett cirka 40 HUF anyagból áll elő, azaz a legdurvább “X” elem is megáll 10 HUF pénznél, ami azért a bolti bő 10x-es árhoz képest már elgondolkodtató.
STL file-ok a Thingiverse-en, VIACAD forrásfile-ok itt.]]>
fruit fly). Ha rettentő jó szemed van, akkor azonnal kiszúrod, hogy a hím seggén csak 3 fekete csík van, míg a nőstényén 5:
Téglavörös szemük van, sárgásbarna, 2.5 mm hosszú a testük. Ezen a makrófelvételen elég jól látszik, ki a főnök:
Szobahőmérsékleten nagyjából egy hónapig élnek, a lárva állapotból a kifejlett rovarrá válásig 7-11 nap kell nekik. A 0.5 mm hosszúságú lárvák cukrot és mikroszkopikus gombákat zabálnak.
A muslincák hozzánk hasonlóan eukarióták (=valódi sejtmaggal bíró sejtekből épülnek fel), a tudósok örömmel piszkálják emberek helyett inkább az ő génjeiket különböző laborokban. Az ecetmuslinca pechjére a biológiakutatók által az egyik legtöbbet vizsgált élőlény. Igénytelenek, kis helyen tarthatók alacsony költséggel, szén-dioxiddal vagy hűtéssel leszedálva könnyen vizsgálhatóak, rendkívül gyors a generációváltás, igen termékenyek (a nőstény 100 petét rak naponta kb. 20 napon át), ráadásul mindössze 4 pár kromoszómájuk van, plusz a komplett géntérképük 2000 óta kész.
A többi rovarhoz képest elég jól látnak (760 egységből összeálló összetett szemük van), a szárnyaikkal 200/sec ütemben csapkodva repkednek.
A kis dögöket ki muslicának, ki muslincának hívja – felénk délen az utóbbi dívik. A gyümölcslégy magyar neve a délszláv mušica (=legyecske) szóból ered, a Magyar Helyesírási Szótár mindkét alakot tartalmazza, úgyhogy ezt nem ragozzuk most tovább.
Egyszer egy cimborám kérdezte egy vacsoránál, hogy vajon honnan jönnek a kis dögök? Hiszen lehet akármilyen tiszta, jól záró nyílászárókkal megáldott légtér, a muslincák az erjedő cuccok hatására elkezdenek megjelenni. Nos, erre az a válasz marad, hogy a lárváik ott vannak a behordott friss növényi élelmiszereken és az erjedés kapcsolja be rajtuk a turbót.
Gyerekkoromban csináltam én is muslincagyárat: fogtam egy 5 literes befőttesüveget (merjünk nagyot álmodni jeligére), tettem bele anyu baracklekvárjából egy keveset (persze a bontott lekvárt már muszáj volt megenni :)) és kapott némi élesztőt, hogy beinduljon rendesen. Az egészet kitettem a napra, majd egy-két óra múlva, mikor már jópár állatka tolta az üvegben az ipart, lefedtem egy harisnyával.
Nem kellett egy-két napnál több és az üvegen alig lehetett átlátni, annyi muslinca hepázott bent.
Eddig az okosság. Most képezzünk ezekből extraktot, használjuk fel a 3D nyomtatót és gyártsunk ellenük fegyvert!
A muslincacsapdánk a varsák elvén alapul: befele könnyen megy az állat, a kijáratot azonban nehezen találja meg. Ehhez egy, a befőttesüvegbe mutató tölcsért gyártunk, mindjárt a befőttesüveg kupakjával egyben:
Innentől nincs más dolgunk, mint némi csalit tenni az üvegbe, majd rázárni a csapdára a kupakot. Az egész mehet egy konyhapolcra, a kis zavaró legyeknek elsődleges elterelő táplálékul.
]]>
Erre szokták azt mondani, hogy petrencésrúdnak készült, aztán végül fogpiszkáló lett belőle. Tegnap ugyanis három sokkal érdekesebb dolgot is kiagyaltam, csak sajna a munka betömte az éjjeli szabad time slotot, így ezek csúsznak.
Sebaj, előbb-utóbb ideér az érdekes adatos rovattal keresztezett következő 3D print epizód. Stay tuned!]]>
Bélukákat nyomtattam, 0.2, 0.1 és 0.05 mm rétegvastagsággal. A fotókon látható Béluka IRL magassága kb. 49 mm. A képek magukért beszélnek:
0.2 mm:
0.1 mm:
0.05 mm:
Végül egy így készült az 50 mikronos Béluka shot:
Summa summarum, a 0.2 és 0.1 mm rétegvastagság között szemmel jól látszik a különbség, ha igazán szép printre van szükség, akkor érdemes a kétszeres időt rászánni. Az 50 mikron is látszik, de közel sem olyan észrevehető.]]>