festménye, ahol Tadeusz Kościuszko, a “lengyel Bem apó” harcolt.
A kép 15 méter magas és 114 méter hosszú, a körülötte levő tér pedig úgy van berendezve, hogy átvezeti a 2D képet a 3D valóságba. Sokáig Lembergben volt kiállírva, valamikor a II. világháború után hozták át Wrocławba. Ennyi duma után itt a nem túl nagy felbontású bubb.li, amiben körülnézhetsz te is:
Itt meg pár fotó a körpanoráma egy-egy darabkájáról:
]]>
Stay tuned, holnap jövök újra!
Update: na jó, egy kép az nem kép, egy hihetetlen hős vagyok és mégis kivártam, mire az AutoPano Pro lerendereli az utolsó fotót is, amin az a brutális magas torony van, ahonnan az előbbi képet csináltam. Nézzétek meg jól a tetején azt a kőkorlátot – oda mászott fel az eFi ma nektek az előbbi panorámáért. 90 brutális méter, ami mind függőleges!
]]>
A legenda szerint a domb mélye Krak uralkodót rejti, akit pogány szertartás szerint máglyán elégettek, majd jó sok földet hortak rá. A domb tetejéről sok minden látszik, a lábánál fekvő Schindler listája forgatási helyszíntől a kicsit meszebb levő płaszówi munkatáboron át az 50-es években rohamtempóban felépített Nova Huta lakótelepes-hőerőműves városrészéig. Csak most, a panorámát kirakva jutott eszembe, hogy Krakkóról még alig meséltem itt, pedig egy csomó minden érdekességet tudok már. Sebaj, hamarosan pótolom!]]>
kimaxoltam, de valahova elkavartam a fedelet, így most inkább terveztem egy kisebb befőttesüvegre valót:
Ennek örömére csináltam belőle egy gyors screencastot is:
Designing a fruit fly trap jar cap in Fusion 360 from Gabor Penoff on Vimeo.
Update: elkészült élőben is. Kicsit fehér, kicsit szőrös, de a miénk. Ahogy szokás, a modellt szedheted a youmagine.com-ról:
]]>
itt a blogon, ám azóta több infom van, ezért az ismétlés.
A The Tank Bangers, a “világ egyetlen víz alatti jótékony célú zenekara” 2011-ben készítette el ezt a klipet, amellyel adományokat próbálnak gyűjteni a tengerek élővilágának megőrzésére. A klipet több, mint 500 merülés alatt sikerült leforgatni bő 10 hónap alatt a Vörös tengeren.
Miután több filmfesztiválra is elkérték az anyagot, ezért a srácok tavaly újravágták az eredetit, adtak hozzá pár új snittet és beleszőttek némi hegedűszót is Ian Camerontól. Így néz ki az Our Blue 2.0:
Ha egy kiló kenyér árával (=0.99 EUR) támogatnád a non-profit szervezetet, a track vihető iTunes-ról.
Az Our Blue forgatásásáról készült werkfilm:
Ha nagyon rákattantál, akkor itt van még a Bohemnian Rhapsody Massacre vagy a Ticket to ride 2 dive is. Ha pedig még mindig nem vagy búvár: MIRE VÁRSZ?
]]>
NaEzMi játék, ma meg újabb hülye probléma várt megoldásra, amihez az alábbi két bigyót kellett megtervezni:
Mivel elég nehéz a feladat, elárulok előre pár dolgot:
]]>
IRL terepi körülmények között használva ezek menthetetlenül elkoszolódnak, onnantól pedig nem fognak neked locsolni, a növények száradni kezdenek, te meg majd kapsz a fejedre, hogy elszórtál megint egy csomó pénzt újabb kütyükre, a zöldek mégis kipusztulnak mind.
Mivel locsolunk muszáj lesz, “laborvizet” pedig nem fogunk ezért napi 10+ liternyi mennyiségben előállítani (egy ipari méretű gyantás ionizáló beszerzése egész biztosan kiakasztja a legtoleránsabb csajban is a hisztimétert), ezért megkeressük azt a fúvókát, amelyiket a legkönnyebb tisztítani, aztán max. heti egyszer ránézünk a cuccra. Ez így egyszerűnek is hangzik, ám a könnyű tisztíthatóság kritériumon az általam eddig próbált eszközök mindegyike elvérzett. Akkor mi legyen?
Az ötlet pár évvel ezelőtt jött szembe egy budapesti kertészetben, ahol megláttam ezt a faék egyszerűségű szerkezetet:
A kis pálcikának két egyenletes vastagságú (=3 mm-es) vége van – az egyiken van egy hosszanti horony, a másikon nincsen. Ha a hornyolt véget dugod a vékony öntözőcsőbe, akkor abból jönni fog a víz, ha a hornyolás nélkülit, akkor meg nem. Ha eldugul, kihúzod a csőből és visszadugod. Egyszerű, mint egy faék, nem romlik el benne semmi. Nosza, akkor vegyünk egy zsák ilyet!
A fél világot felkutattam érte, de egyszerűen képtelen voltam beszerezni. A kis pöcökről annyi derül ki, hogy az amerikai San Marco-ban levő Roberts Irrigation készíti, SP01-SPITTER a becsületes neve és egy 1971-ben beadott, 3-638-863 számú amerikai szabadalom védi.
Közben a Roberts Irrigation leszállt erről a témáról és a floridai IBS vette át a cuccot. Se az előző, se a jelenlegi forgalmazónak semmilyen EU partnerét nem találtam, így az ötlet ment a süllyesztőbe, mígnem eFinek műanyaggyára lett az asztalon!
Elkezdtem agyalni, hogy nézzen ki a saját gyártású cucc. Az SP01-SPITTERt injection molding eljárással gyártják, én viszont egy FFF printeren akarok nyomtatni ilyet, ami nem ugyanaz. A fura alakú pálcikát minden további nélkül megtervezem:
…ám ez a forma messze van az optimálisan nyomtathatótól: tele van túllógó részekkel, kis felületen tapad a tárgyasztalhoz és ebben a formában még support is kéne a két pöcöknek. Szóval így nem lesz jó. Innen jött az az ötlet, hogy keresnem kell valami fillérekért kapható rudat, amire rátervezem magát az öntöző fúvókát.
Az elképzelést némi hétvégi bevásárlós kutatómunka követte, mely során rájöttem, hogy
Így meg alulról:
Gyártottam bele szexi M8x1.0-s menetet, hogy rendesen tartsa a tollszár. Kinyomtattam az elsőt, próba – gyönyörűen locsol:
Nosza, akkor nyomtassunk még huszat! Az eredmény:
Ha csoportban nyomtattam a bigyókat, a fúvóka vékony szára sorra elgyengült. Tőlem szakértőbb emberek ezt “poor layer bonding”-nak mondják nemzetköziül, az oka pedig szinte minden esetben az elégtelen anyagáramlás. Na de mi a difi a között, hogy egyet nyomtatok, vagy hogy huszat? Minden paraméter ugyanaz, nyersanyag ugyanaz, környezet hőfoka ugyanaz. Azért igaziból egy valami változik, amit ilyenkor hajlamos elfelejteni az embergyerek: ez pedig a retraction.
Ha már 3D nyomtatós poszt, akkor kis technológiát is tanulunk, nem csak terelgetjük itt a vizet, mint valami kis Mózes! Amikor a nyomtatást végző szoftver a fejet mozgatja két pozíció között úgy, hogy annak nem szabad nyersanyagot kiengedni magából, a mozgatási parancs előtt a printer kap egy utasítást, hogy a nyersanyagszálat húzza vissza egy picit, majd mikor az új pozícióba ért a nyomtatófej, akkor ugyanennek az inverze jön, azaz visszatoljuk a műanyagot a fejbe. Az egy darab modellnél nincs olyan rész, amikor oda-vissza kellene rángatni a műanyagszálat, ám amint egynél több ilyen testünk van, már be is indult a buli!
A retraction parancsnak két paramétere van: az egyik a visszahúzandó műanyagszál hossza (ilyenkor a 0.4 mm átmérőjű a kinyomtatott szál hosszát definiáljuk, nem pedig a ~2.89 mm átmérőjű nyersanyagét) , a másik pedig a visszahúzás sebessége. Ha túl lassan húzzuk vissza a szálat, akkor abból az lehet, hogy egy vékonyodó maradványszál keletkezik az indulási pontban (ezt hívják stringing-nek), plusz lassítja a nyomtatási folyamatot, ha azonban túl gyorsan mozgatunk, akkor az extruder megdarálhatja a továbbítandó nyersanyagot, a ledarált nyersanyag eltömi a bordás tengely bordáit és ettől fog lassulni az anyagáralmás (ennek meg grinding a becsületes neve).
PLA-ra a 40 mm/s sebesség, 4.5 mm hosszal bevált, ám az ABS-nél, amivel most printelek ez nem az igazi.
Szűk 60 óra kísérletezés után a 15 mm/s sebességű, 4.5 mm-es retraction hozta közel azt az eredményt, hogy a kis rohadék pöckök végre nem pattognak le könnyen. Persze mindehhez el kellett játszani kb. ennyi anyaggal:
Mindezek után azonban nekiállhattam pálcikákat gyártani. Még pár kör szívás volt azzal, hogy kiderüljön, ehhez a modellhez érdemes brim-et nyomtatni (brim = az az egy réteg vastag perem, amit a nyomtatást végző szoftver számol ki a modell mellé, hogy a test jobban tapadjon a tárgyasztalra) a tapadáson túl azért is, mert így maradt meg precízebben az M8x1.0-s menet. Persze ha nem lesz tökéletes a menet, akkor sincs nagy baj, csupán ki kell halászni a gadgetfiókból az M8x1.0-s menetfúrót és megkezdeni vele a nyomtatott menetet, hogy a tollszár vége könnyen beletaláljon:
Summa summarum, a printer gyártja a kis pöcköket, a meglevők pedig locsolnak szépen:
Ha kell az ojjektum, a youmagine-ről szedheted, amíg a nyakamba nem szakad emiatt egy US patent troll.
]]>
iPad 2 / Paper, ujjal festve, 90000 EUR.]]>
thingiverse.com 3D modelleket kínáló oldal tulajdonosára, a Makerbot Industriesra, ahol a gyártó az oda tartalmat ingyen feltöltő felhasználók ötleteiből szemeget, majd a neki szimpatikus dolgokat beépíti a saját maga által gyártott printerekbe, s végül SZABADALMAZTATJA, mintha az a saját szellemi terméke lenne. Egy ideje már nem tetszett, amit Makerboték művelnek, de csak most jutott rá elég idő, hogy fogjam a saját köcölékeimet és elköltözzem velük az Ultimakeres srácok által gründolt hasonló 3d object repo oldalra, a youmagine.com-ra. Mától kezdve csak oda kerülnek fel a friss ojjektumok. ]]>