Modellt szedheted a Thingiverse-ről.]]>

és ez a borzaska lett belőle reggelre: ]]>

tegnapi posztban ott tartottunk, hogy kész a modell, nyomtatási próba jön. Így néz ki az eredeti utántöltő flakon kupak, amibe a mi modellünknek passzolnia kell: Ez pedig az eredeti refill edény teteje az elforgatva nyitást meggátoló fülekkel: Régi tanulópénz már, hogy a teljes, 5 órányi modellnyomtatás előtt szeletelünk és kipróbáljuk a kritikus részeket előbb. Így lett ez most is. Előbb a kupak záródását teszteltem: Aztán jött a kupak vállal: Az eredeti flakon íves vállát nem reprodukáltam, de a próba során bebizonyosodott, hogy még jobb is: így könnyebb volt eltávolítani a próbanyomatot. Már csek egy nagyobb, zárható lyukat kellett tervezni a replika flakon aljára: …aztán megtervezni a belevaló, vizes kézzel is könnyen tekerhető csavarzárat: …és huss, már kész is volt az újratölthető patron: …ami pöpecül nyílik-záródik anélkül, hogy el kellene távolítani az adagolóból: Ennyi volt a heti 3D print lifehack – ha kell a modell, innen viheted – Thingiverse-re ez most nem megy fel, nehogy jogi hiszti legyen belőle. Jövő héten ettől sokkal izgibb téma jön: elektromos bigyókat építünk műanyagba, amivel aztán a konyhában művelünk mindenféle csodákat. Stay tuned! ]]>

first world problémára válaszol a Dettol (amerikában Lysol) márkanéven forgalmazott elemes automata szappanadagoló, ami így néz ki: A kütyünek egyetlen baja van: aranyárban mérik hozzá az utántöltő patront, ráadásul a kis (=250 ml) patronok vásárlásával tovább termeljük a szemetet. Ellenben ha tölthető lenne az adagolótartály, a probléma megoldódna. Nosza gyártsunk hát új tartályt! Persze simán ki is fúrhatnánk az utántöltő patron alját és lezárhatnánk egy gumidugóval, de az kevésbé elegáns Summa summarum, modelleztem Dettol patront: Már csak le kell választani az utántöltő kupakját (abban van az érzékenyebb, több komponensű záró mechanika, ezért azt meghagyjuk eredetinek), rápróbálni a saját modellt és ha jó, akkor gyártunk szép, menetes kupakot a patron aljára (a kupakot egy mezei vajkéssel le lehet pattintani némi izmozás után, de akár pár másodpercre lobogó forró vízbe mártva lágyul annyit, hogy kés nélkül elválasztható az eredeti tartálytól). Holnap print és teszt jön, aztán beszámolok róla, hogy sikerült a dolog. Stay tuned!]]>

MeshMixer ingyenes multiplatform modellező szoftverének 2.0 változatát. Az alkalmazásba bekerült egy olyan toolkit, amit kifejezetten a túllógásos (és ezért FFF printeren problémásan nyomtatható) 3D modellek támasztékainak gyártására specializáltak. Az ötlet fantasztikus, a megvalósítás nemkülönben. Minden további szó helyett nézd meg, mit alkottak: ]]>

Speck SmartShell tok (amit egyébként bátran ajánlok), de onnantól kezdve ez a stand szinte láthatatlan: Ha oldalról nézed, akkor sem túl feltűnő: Ez pedig maga a stand, pucéran: A 227 cm-nyi plasztikon túl kell hozzá 3 darab 30x10x8 mm-es neodímium mágnes azt kész. A modellt Thingiverse-ről vagy youmagine-ről szedheted.]]>

Fantasztikus korban élünk.]]>

Szuper kis eszköz ez, de sajna semmiféle furat vagy csatlakozási pont nincs rajta, amivel könnyen és fájdalommentesen lehetne egy tetszőleges sík felülethez rögzíteni. A thingiverse-en ma láttam az 5 pólusú közösítőjükhöz egy okos megoldást, így nekiálltam a 3 pólusú variánshoz is legyártani: Megcsináltam egy és három közösítő csatlakoztatására is, illetve feltöltöttem a mountok között használt vékony réskitöltő elemet is a thingiverse-re, hátha valakinek ettől még többre lenne szüksége. Vigyed, ha ilyen kellene.]]>

Anyagminőség Az FFF printerek többféle műanyaggal dolgoznak: PLA, ABS, Nylon – hogy csak a három leggyakoribbat emlegessük. A műanyag 1.75, vagy 3 (=2.9) mm átmérőjű szál formájában kapható, spulnira felcsévélve, vagy csak úgy magában karikába tekerve. Vehetjük tömegre (0.75, 1, 2 kg a leggyakoribb kiszerelés), de van cég, aki akár méterre is ad el nekünk, ha erre izgulnánk. Felénk a 3 mm-es szál az elterjedtebb, az amcsik az 1.75 mm-est használják inkább. A szál egyenletes vastagsága nagyon lényeges minőségi kritérium: a nem egyenletes átmérőjű szál vastagabb részei nem biztos, hogy átférnek a szálat vezető bowdenünkön vagy akár az extruder fej vékony fogadónyílásán, másrészt az ingadozó átmérő ingadozó térfogatáramot okozva alul vagy épp túlextrudáltságot fog okozni (azaz túl kevés vagy épp túl sok anyag lép ki a nyomtatófejből), hiszen az anyagadagoló mechanika léptetését végző szoftver úgy tudja, hogy konstansan egyforma mennyiségű anyagot tol. A jó műanyag beszállító = jó hentes = jó autószerelő axióma tehát áll. Sajna Ultimakerék viszonylag drága, 42 EUR/kg árú nyersanyaga sem tökéletes közelről sem: a tőlük rendelt és eddig elnyomtatott 6 tekercsnyi anyagból eddig két tekerccsel kellett újrarendelni, mivel a szál vastagsága nem volt egyenletes. Hatból kettő az 33%! Ha mindez nem lenne elég: ugyanattól a gyártótól származó, de két különböző gyártási szériából érkező ugyanolyan nyersanyag nem feltétlenül viselkedik ugyanúgy: simán tud akár 5 ℃ eltérés lenni az ideális olvasztási hőmérsékletük között. Erre sajna csak az a gyógyszer, hogy az új tekercsből csinálunk próbaprintet és megfigyeljük, hogy viselkedik az anyag, megfelelő-e az anyagáram. Ha túl sok jön, csökkentünk, ha túl kevés, növelünk a hőmérsékleten, és/vagy a nyomtatási sebességet változtatjuk.

Feeder

Vannak printerek, ahol az anyagtovábbító mechanika közvetlenül a nyomtatófejen lakik. Az Ultimaker nem ilyen: itt a feeder mechanizmus a ház hátoldalára van rögzítve és azt egy 6.35 mm (=1/4″) külső átmérőjű csúszós teflon cső köti össze a forró nyomtatófejjel. Az feedernek tolnia és húznia is kell az anyagot – ez utóbbira akkor van szükség, amikor a nyomtatófejnek csupán közlekednie kell, anyagot azonban nem szabad kiadnia magából. A modell szeletelését végző szoftverekben általában két paraméter létezik ennek az anyagvisszahúzásnak a szabályozására: az egyik az a minimum nyomtatás nélkül a fej által megtett távolság, ami retrakciót váltson ki, a másik pedig az anyag visszarántásának mértéke 0.1 mm-ben. Pl. egy ilyen, Dizingof által tervezett voronoi váza esetén pl. elég sokszor megrángatjuk a nyersanyagot: A feeder mechanika lelke egy bordás tengely, amely belenyomódik a számára puha nyersanyagba és így kényszeríti haladásra. A sok rángatástól azonban a tengely képes megdarálni az anyagot, így kevésbé tudja majd továbbítani és a vége egy gusztustalan anyaghiány lesz. Kis mórickaprinteknél még nem nagy probléma ez, de egy több órás nyomtatásnál nagyon bosszantó tud lenni a dolog. Az Ultimaker korábbi feeder mechanikáján Bertho javított úgy, hogy a nyersanyagot megtámasztó csapágyat egy rugóval nyomja a bordás tengelyhez, ami segít a változó anyagvastagságú nyersanyag (=kicsit elkoptatott szál) okozta problémákon: Bertho ötlete nagy sikert aratott, az Ultimaker gyártói azóta beépítették a printerbe.

A nyomtatófej mozgatása

Az Ultimaker esetén a tárgyasztal a Z, míg a nyomtatófej az XY tengelyek mentén mozog. A tárgyasztal magasságát egy menetes tengely változtatja, amivel soha semmiféle probléma nincs. A nyomtatófej mozgatása azonban dupla (!) szíjhajtással van megoldva. A dupla szíjhajtásra nagy eséllyel azért volt szükség, hogy egy jobban hordozható, “szexibb” printert tudjanak eladni a publikumnak: az XY léptetőmotorok ugyanis a printer belsejébe fordítva helyezkednek el, holott simán elférnének a nyomtató külső oldalán, direktben kapcsolódva a fejet mozgató tengelyekhez. Calum Douglas a rövid szíjak kiváltására már tervezett direct drive hack-et, amihez az XY forgásirány változása miatt a nyomtató elektronikájában levő firmware-be is bele kell nyúlni egy picit: A direkt meghajtás mellett még mindig megmarad a két párhuzamos tengelyt összekapcsoló második bordás szíj problémája: az Ultimaker ugyanis olyan bordás szíjat alkalmaz, amely nyúlásra hajlamos (=nincs a szíjban fém vagy karbonszál erősítés, mint általában az ékszíjakban), másrészt teljesen érthetetlen módon zárt szíjat használnak, holott a bordás szíjuk soha nem fordul körbe. Mind a szíj alapanyagának kicserélésével, mind a zárt szíj nyitottra változtatásával javulna a konstrukció: a fémszálas szíj nem nyúlna, a nyílt végű szíj feszítését pedig sokkal egyszerűbben meg lehetne oldani, mint a zártét (nb: az Ultimakerben nincs szíjfeszítő mechanika, csak egy kis fapecek képes minimálisat húzni a szíjon a gyári konstrukcióban). A bordás szíjaknak “optimálisan feszeseknek” kell lenniük. Hiszed vagy nem, erre a gyártó azt javasolja, hogy pengesd meg a megfeszített szijat és hallanod kell az optimálisan feszülő szíj hangján, hogy laza, pont jó, vagy esetleg már túl feszes. Nem viccelek.

A tárgyasztal kalibrálása

Mivel az FFF printerek előbb a tárgyasztalhoz ragasztják az első réteget, majd a következőt az előzőhöz, a tárgyasztalnak a fejjel teljesen párhuzamosan kell mozognia. Ultimakeréknél a tárgyasztal 4 ponton van feltámasztva nyomórugókkal ellentartó csavarokkal – ezekkel kell a nyomtatófejjel szintbe kalibrálnod az asztalt. 4 ponton állitgatni picit macera, 3 ponton gyorsabban menne, van is rá hack.

Fűtött tárgyasztal

A tárgyasztalt két okból jó fűteni: egyrészt a meleg tárgyasztalra tapad az olvadt nyersanyag és így nem kell élvédő ragszalagot cserélgetni az asztalon, másrészt csak a fűtött tárgyasztalon tapad meg az ABS és előbb-utóbb eljutunk oda, hogy ABS-ből is nyomtatnánk. A fűthető tárgyasztalt vagy alumíniumból, vagy üvegből készítik a népek. Az előbbire kaptont ragasztanak és arra nyomtatnak, míg az utóbbi el van magában. Az alumíniumba viszonylag könnyű a felfogatáshoz lyukat fúrni, ám teljesen sima felületű alumínium lapot csak maratni lehet, míg 3 mm-es ab ovo tükörsima üveglapot fillérekért vág az üveges. Üvegből a nagy hőingásnak jobban ellenálló boroszilikátot szokták a népek választani – én végül egy Robamax fedőnevű üveglapot használtam, amit kandallók és sütők ajtajába építenek be. Ha megvan az új tárgyasztalunk, fel kell fogatnunk az aljára a fűtőelemet. Az emberek általában a RepRap-ekhez gyártott 12V-os fűtést használják, amiből itt van egy frissebb példány. Én is a RepRap féle változattal kezdtem, aztán rátaláltam a qu-bd.com 24V-os, 225x225mm-es szilikon fűtőelemére. Ez utóbbi a RepRap 12V-os hőforrásához képest jóval egyenletesebben melegszik és ráadásul hihetetlenül gyorsan: Mivel a fűtött tárgyasztal témát az Ultimaker régóta hanyagolja (=ők nem forgalmaznak ilyet), így bőven van dolgod, amíg életre kelted az egészet:

• Kell szerezned egy akkora teljesítményű tápegységet, ami a fűtőelemed kiszolgálja. Ez általában minimum 12V 10-15A teljesítményű vadállat. Hasonlóval hajtasz egy mezei gamer PC-t is, akár abból is készülhet tehát a táp.
• Az Ultimaker elektronikájának heated bed kimenetének (azért van ám neki) nem tesz feltétlenül jót, ha ő kapcsolgatja ezt a bika áramot közvetlenül, ezért azzal csak egy relét vezérelsz, ami majd a fűtőelem tápellátását engedi/nem engedi. Kell tehát egy megfelelő (táptól függően 12 vagy 24V-os) szilárdtest-relé.
• Ha a QU-BD fűtést választod, akkor sokkal több gondod nincs: abba beleintegrálták már a hőmérsékletet monitorozó 100k-s termisztort, valamint a fűtőelem tápellátására szolgáló kábel is a helyén van. Ha azonban a RepRap-os megoldást választod, akkor neked kell termisztort és tápkábelt szerelned a fűtőelemre.
• Be kell kötnöd a termisztort az Ultimaker elektronikájába. Ehhez kell egy 3 tűs mini Molex csatlakozó, ha nem akarsz kontárkodni. Ha te szerezted be a termisztort, akkor lehetőleg EPCOS 100k-s termisztort válassz, mert azt ismeri gyárilag a printer firmware. Ha másmilyet választasz, akkor még termisztor kalibráló táblázattal is szabad pöcsölni.

Nyomtatófej

Az egész Ultimaker számomra legutálatosabb része azonban maga a nyomtatófej. Egész addig nincs vele probléma, amíg mondjuk el nem tömíti valami szennyeződés (=pl. port visz be a műanyagszál), vagy esetleg nem képződik benne egy rendesebb plug. Amint azonban ez megtörténik, kezdődik a rémálom: szét kell bontani a nyomtatófejet és ki kell takarítani azt. Az olvadt műanyagszállal eldugult fejet természetesen csak forrón lehet szétszedni, ráadásul az egész kocsi/hotend konstrukció nem az a könnyen szerelhető Nirvana kategória. A fenti mizéria folyományaként találtam rá a briteknél gyártott E3D hotendre: Ehhez azonban a komplett hotendet cipelő kocsit is újra kell csinálni – ebből szerencsére volt már minta, így meg is született a gyerek, 5 iterációt követően: Jövő héten felszereljük és megnézzük mit tud. Summa summarum, FFF printerrel nyomtatni ma még nagy kaland: nem mindig öröm a vele töltendő idő, de összességében mégiscsak azt mondhatom, hogy nagyon megéri. ]]>