Aztán csak láttunk sok vízeséseket: Mi több, megmostunk az egyikben vagy két kiló epret (és kicsit egy órának használt iPod Nano-t is): Csodáltunk hófedte hegyeket és autóztunk méter vastag hófalak között: A lankás-sziklás hegyoldalak egyikét meg is másztuk, ahogy illik: Végül aranyat is mostunk puszta kézzel az egyik rafting-etalon folyóban (de nem ám valami turiszt catcher helyen, hanem csak úgy, random a part mellett megállva!): Mindezeket hátrahagyva érkeztünk jóval este 8 után San Franciscoba. A mese innen folytatódik – stay tuned!]]>

A városkába érve bevettük magunkat az első visitor centerbe, megkérdeztünk egy ott dolgozó ranger nénit, aki rajzolt is gyorsan nekünk szerinte 2 napra való látnivalót egy ingyentérképre és nekivágtunk. Sokat nem fogok mesélni, meséljenek most a képek – legyen elég szóban annyi, hogy Yosemite világával egyszerűen nem lehet betelni! Nonstop fenyőillat, haraphatóan tiszta levegő, meseszép táj. Na nézzük:

Twin Falls

Vízeséses képet most nem kaptok, majd lesz róla mozi, ha minden jól megy – helyette itt egy kép arról a tóról, ami a vízesést eteti felül:

Inyo Crater Lakes

Két egymás mellett levő krátertó, helloturiszt ellen kerítéssel védve:

Mammooth Mountain & Summit

A hegy teteje ~3700 méter magasan, melyre gondola visz fel. A gondola nem olcsó, de a látvány szerintünk kárpótol:

Mono Lake

Sósvízű tó, jó messzire az óceántól, jó magasan. Benne érdekes tufák nőnek, körülötte érdekes élővilág. Sótartalma cirka 10%, ami a Csendes óceán 3.5%-ához képest szép teljesítmény. A tó vize évről évre apad. A vízparton ennyi légy lakik: Ilyenek a vízben növő mésztufák a felszín felett:

Earthquake fault

Törésvonal a fenyves közepén:

Hot creek

Mérgező vizű kékes-sárgás Rotorua-szerű forróvizű kifolyás, turiszt ellen védve:

Travernite Hot Springs

Forró vízű forrás, amely kis poolokba folyik és így kényezteti a helyi népeket, akik kartonnyi BudLight-tal járnak bele hesszolni. Ennek a sziklának a tetején ered a hőforrás: Régen ilyen mély eret vágott a kőbe a korábban valószínűleg izmosabb erecske: Ilyen az egyik hesszolókondér üresen: Felülről nézve meg ilyen a forrás a hesszoló local userekkel együtt: Az egyik lavórban lógattunk lábat mi is egy kicsit, mire megjelent egy kedves floridai pár és felajánlották, hogy a nice cameránkkal készítenek rólunk egy képet – amit most nem mutatok meg, cserébe itt a titkos fotó szerzőpárja: A csajszi a Hungary szó hallatára elmondta, hogy vizslájuk van, immár a harmadik, mert nagyon szeretik és az egyetlen szó, amit magyarul tudnak az ZSUZSI, a kutyus neve.

Bodie, a szellemváros

Na ide NEM ELMENNI! Mindannyian borzasztóan bánjuk, hogy hallgattunk a ranger csajra és idetévedtünk. Bodie egy elhagyott város, mely az aranyláz idején élte virágkorát – ~10000 fős városka volt. Úgy indult, hogy egy rossz minőségű úton lezárással találkoztunk, ahol majd fél órát várattak, hogy egy ilyen autó felvezethessen minket az egyik lezárt sáv mellett: Komolyan, nem normálisak. Minden 14 évét betöltött elvezetne kíséret nélkül egy járművet az egy darab egyirányúsított, autónyi széles sávon. Na mindegy, nézzük inkább a várost, ha már ideevett a fene. Ilyen a kihalt városka: A fenti kép elkészítése megevett vagy 10 percet az életemből, mivel a kihalt városkában embertelen mennyiségű helloturiszt császkált fel-alá, rontva az összképet. A városka hátsó részében egy csomó lovasturisztnak tartottak a melegben hosszú beszédet, amit nem hallgattunk meg, csak lefotóztunk jól: Befotóztam a helyi iskolába is, hogy lássuk, hogy tanulták a gyerekek itt anno a matekot: Végül bekukkantunk a múzeumba a valaha itt élt populáció tárgyait fürkészni: Hacsak nem vagy történelemőrült, ide ne menj! Inkább irány a 120-as út csodálkozni a természet teremtette dolgokon. Holnap mi is ezt tesszük: megindulunk San Francisco felé a 120-as úton és útbaejtjük Yosemite Village-et – stay tuned!]]>

A sziklák anyaga iszapkő (aleurolit), mely szárazon kemény, nedvesség hatására azonban gyorsan felpuhul. Az iszapkövön by default kemény állapotában nem marad meg növény, így ha eső éri, nincs ami megfogja a vizet és az szépen lecsorogva rajta bordákat váj a szárazon amúgy nagyon kemény kőzetbe. A Death Valley-ben ritka a csapadék (évi 50 mm körül van), azonban amikor esik, akkor hirtelen egyszerre relatíve sok – ez alakítja az iszapkő alapú sziklák formáját. Már itt 42 fok körül ugrált a hőmérő. A parkolótól 20-25 méter magasra kellett felkaptatni úgy 300 méteren át, ami így semminek tűnik, azonban a száraz hőségben valami rettenet volt: a levegő eleve meleg volt, ezt tetézte a forró száraz szél, valamint az átforrósodott kőzet. Egy sziklán tettem egy próbát, hogy mennyit bír rajta a tenyerem, de esélytelen volt a teszt: a kövön azonnal sercegve kezdett volna sülni egy jó darab steak. A Zabriskie Point után következett a Badwater (=rossz víz) basin, a legforróbb rész. Ezen a részen megy keresztül a hírhedt 217 km-es (!), 4000 méteres szintemelkedésű (WTF?) Badwater ultramaraton is, melyet szerintem csak bolondok képesek vállalni. E véleményem ellenére jegyezzük meg a KÓNYA ÁKOS és PALLOS JUDIT neveket – így, csupa nagy betűvel. Ákos 2006-ban, 2007-ben és 2008-ban is a második helyen ért célba, míg Judit 2005-ben lett harmadik ezen az elképesztő versenyen. Maximális tisztelettel csodálom őket. A Badwaterben mindig van víz – az egy állandó forráshoz építettek is parkolót az itteniek (amit a hőség és az ide telepített nyilvános WC miatt valami alig kibírható húgyszag leng körbe). Ennél a forrásnál caplattunk mi is be egy kicsit: A visszaúton készült képen benyilaztam a tengerszintet jelölő táblát: A Badwater parkolójába érkezve 50 fokot mutatott a hőmérő. A mederbe begyalogolva ezt mi sokkal többnek éreztük – nem tudom mennyi lehetett bent, de nem volt messze a hőguta. Szerencsére indulás előtt benyomtunk majd egy liter folyadékot, így kompenzálta a hőséget a szervezetünk, de el tudom képzelni, mit áll ki itt egy szomjazó ember. Badwatert a hátunk mögött hagyva homokdűnék tűntek fel az út mentén: Összességében a Death Valley olyan, mint valami holdbéli táj. Őrült hosszú egyenes utak (105 km/h limit!), kicsit fura, bozótos sivatag (a sivatag szó hallatán a zöld növény az utolsó, ami az ember eszébe jutna), csodás színű és formájú kövek mindenfelé. El tudom képzelni, hogy téli időszakban itt egy kamerával nekivág az ember és napokon át csak gyűjti a kontentot – ám ugyanez júniusban mazochizmus. Death Valley-től távolodva a Yosemite nemzeti parkot vettük célba – holnap arról szól a mese. ]]>