A városkába érve bevettük magunkat az első visitor centerbe, megkérdeztünk egy ott dolgozó ranger nénit, aki rajzolt is gyorsan nekünk szerinte 2 napra való látnivalót egy ingyentérképre és nekivágtunk. Sokat nem fogok mesélni, meséljenek most a képek – legyen elég szóban annyi, hogy Yosemite világával egyszerűen nem lehet betelni! Nonstop fenyőillat, haraphatóan tiszta levegő, meseszép táj. Na nézzük:
Twin Falls
Vízeséses képet most nem kaptok, majd lesz róla mozi, ha minden jól megy – helyette itt egy kép arról a tóról, ami a vízesést eteti felül:
Inyo Crater Lakes
Két egymás mellett levő krátertó, helloturiszt ellen kerítéssel védve:
Mammooth Mountain & Summit
A hegy teteje ~3700 méter magasan, melyre gondola visz fel. A gondola nem olcsó, de a látvány szerintünk kárpótol:
Mono Lake
Sósvízű tó, jó messzire az óceántól, jó magasan. Benne érdekes tufák nőnek, körülötte érdekes élővilág. Sótartalma cirka 10%, ami a Csendes óceán 3.5%-ához képest szép teljesítmény. A tó vize évről évre apad. A vízparton ennyi légy lakik:
Ilyenek a vízben növő mésztufák a felszín felett:
Earthquake fault
Törésvonal a fenyves közepén:
Hot creek
Mérgező vizű kékes-sárgás Rotorua-szerű forróvizű kifolyás, turiszt ellen védve:
Travernite Hot Springs
Forró vízű forrás, amely kis poolokba folyik és így kényezteti a helyi népeket, akik kartonnyi BudLight-tal járnak bele hesszolni. Ennek a sziklának a tetején ered a hőforrás:
Régen ilyen mély eret vágott a kőbe a korábban valószínűleg izmosabb erecske:
Ilyen az egyik hesszolókondér üresen:
Felülről nézve meg ilyen a forrás a hesszoló local userekkel együtt:
Az egyik lavórban lógattunk lábat mi is egy kicsit, mire megjelent egy kedves floridai pár és felajánlották, hogy a nice cameránkkal készítenek rólunk egy képet – amit most nem mutatok meg, cserébe itt a titkos fotó szerzőpárja:
A csajszi a Hungary szó hallatára elmondta, hogy vizslájuk van, immár a harmadik, mert nagyon szeretik és az egyetlen szó, amit magyarul tudnak az ZSUZSI, a kutyus neve.
Bodie, a szellemváros
Na ide NEM ELMENNI! Mindannyian borzasztóan bánjuk, hogy hallgattunk a ranger csajra és idetévedtünk. Bodie egy elhagyott város, mely az aranyláz idején élte virágkorát – ~10000 fős városka volt. Úgy indult, hogy egy rossz minőségű úton lezárással találkoztunk, ahol majd fél órát várattak, hogy egy ilyen autó felvezethessen minket az egyik lezárt sáv mellett:
Komolyan, nem normálisak. Minden 14 évét betöltött elvezetne kíséret nélkül egy járművet az egy darab egyirányúsított, autónyi széles sávon. Na mindegy, nézzük inkább a várost, ha már ideevett a fene. Ilyen a kihalt városka:
A fenti kép elkészítése megevett vagy 10 percet az életemből, mivel a kihalt városkában embertelen mennyiségű helloturiszt császkált fel-alá, rontva az összképet. A városka hátsó részében egy csomó lovasturisztnak tartottak a melegben hosszú beszédet, amit nem hallgattunk meg, csak lefotóztunk jól:
Befotóztam a helyi iskolába is, hogy lássuk, hogy tanulták a gyerekek itt anno a matekot:
Végül bekukkantunk a múzeumba a valaha itt élt populáció tárgyait fürkészni:
Hacsak nem vagy történelemőrült, ide ne menj! Inkább irány a 120-as út csodálkozni a természet teremtette dolgokon.
Holnap mi is ezt tesszük: megindulunk San Francisco felé a 120-as úton és útbaejtjük Yosemite Village-et – stay tuned!]]>
A sziklák anyaga iszapkő (aleurolit), mely szárazon kemény, nedvesség hatására azonban gyorsan felpuhul. Az iszapkövön by default kemény állapotában nem marad meg növény, így ha eső éri, nincs ami megfogja a vizet és az szépen lecsorogva rajta bordákat váj a szárazon amúgy nagyon kemény kőzetbe. A Death Valley-ben ritka a csapadék (évi 50 mm körül van), azonban amikor esik, akkor hirtelen egyszerre relatíve sok – ez alakítja az iszapkő alapú sziklák formáját.
Már itt 42 fok körül ugrált a hőmérő. A parkolótól 20-25 méter magasra kellett felkaptatni úgy 300 méteren át, ami így semminek tűnik, azonban a száraz hőségben valami rettenet volt: a levegő eleve meleg volt, ezt tetézte a forró száraz szél, valamint az átforrósodott kőzet. Egy sziklán tettem egy próbát, hogy mennyit bír rajta a tenyerem, de esélytelen volt a teszt: a kövön azonnal sercegve kezdett volna sülni egy jó darab steak.
A Zabriskie Point után következett a Badwater (=rossz víz) basin, a legforróbb rész. Ezen a részen megy keresztül a hírhedt 217 km-es (!), 4000 méteres szintemelkedésű (WTF?) 
Késő este szállt le a gépünk, a tizenkét órás út bőven kimerített mindenkit, azonban a landolás után ez csak folytatódott. Elképesztő mennyiségű ember ömlött be a reptéren a beléptető terminálok elé, amelyeknek cirka fele, ha üzemelt. Bő egy órás sorbanállás után jutottunk végül át minden probléma nélkül.
Egy Jeep Grand Cherokee-t foglaltunk már jó előre, amiben úgy gondoltuk, kényelmesen elférünk a gyerekekkel és a cuccokkal együtt. Jelen post írásának pillanatában már 5. napja kínozzuk a gépállatot és egyöntetűen mindannyian azt mondjuk: ilyen kocsi többet nem kell. Kívül nagy, belül kicsi, borzalmas méretű fordulókörrel, pici tankkal, 13+ literes fogyasztással, rettentően lomha motorral, lusta disznó automata váltóval. Mindettől függetlenül az autó persze szépen teszi a dolgát.
A szállásunk Los Angelesben a másnapra megcélzott dolgokhoz képest egész jó helyen volt. A 
