Délután még bementünk másnapra guided tour jegyet váltani a Kennedy Space Centerbe, végignéztük az Astronaut’s Hall of Fame kiállítást, majd a közeli Cocoa Beach-en egy kiadós hullámzás után eltettük magunkat másnapra. Másnap a Kennedy Space Centerben felültünk egy cirka 2 órás buszos túrára. Általában nem vagyok oda a guided túrákért, de Paul, a mi túránkat vezető fickó egyszerűen magával ragadó volt. Olyan lelkesedéssel beszélt, annyira élvezte, amit csinál és mindezt úgy adta át, hogy azt tanítani lehetne. Álljon is itt Paul egy kicsikét: A Kennedy Space Center színültig van érdekes adattal. Az ürhajók összeszerelésére használt Vehicle Assembly Building (=VAB) pl. 80000 m² alapterületű, az ajtaja akkora, hogy 45 perc alatt nyílik ki, minden egyes nyíló ajtószegmens 3 tonna. Akkora mákunk volt, hogy ez a túra tartalmazta a VAB belsejébe látogatást is, így bele tudsz kukkantani Te is: Paul a bejáratnál közölte, hogy van a csoportnak egy kis meglepetése. Bementünk, magyarázott az épületben üzemelő 71 darab precíziós daruról meg a többi hihetetlen ott fellelhető dologról, aztán egyszer csak sétál velünk beljebb és azt mondja: now look right! És ott áll az Atlantis, aki tavaly júliusban még aktívan repült és hordta a cuccot az ISS-re! Ez volt hát Paul meglepetése. Rengeteg érdekes dolgot mesélt a fickó, szinte alig tudok válogatni belőlük. Itt van pl. a gigantikus crawlereknek épített út, amelyen a lánctalpak részére készült kőzúzalék sáv darabja 15-15 méter széles (a jobb szélén az a fékony szürke csík a buszok számára épített 2 sávos úttest): Ezen az úton cipeli ki a két giga nagy jármű a mobil indítóplatformra szerelt űrhajót, cirka 8-9 óra alatt az indítási platformhoz. A crawler mobil platformostól + űrhajóstól 8000 tonna. Vagy pl. a magyarázat az űrhajók indításakor felgomolygó óriási füstfelhőre. Mielőtt elmondom, nézd meg ezt a kilövőállomást: Látod azt a víztorony-szerű szürke magas bigyót a jobb szélen? Nos az valóban egy víztorony. Na de minek a víz a kilövéshez? A rakétákban elhelyezett szilárd és folyékony hajtóanyag robbanóereje felér egy kisebb atombombáéval – indításkor a jármű 5 km-es körzetén belül az ember egészségkárosodást szenvedne. Az indításkor belobbanó hajtóanyag ~180 dB körüli hangnyomást indukál, ami már akkora, hogy károsíthatja a rakétákat szigetelő réteget – ennek a nyomásnak nem szabadna 140 dB fölé mennie, különben sérülhet a szigetelés. Erre jött az egyik mérnökből az ötlet, hogy közvetlenül indítás előtt a rakéták alatti teret vízzel árasztják el, amit az ilyenkor felszabaduló iszonyatos hő szinte azonnal gőzzé alakít – a gőz pedig hangelnyelő közegként viselkedve már le tudja csökkenteni az indításkor keletkező hangnyomást 140 dB körülire. Itt tesztelik az ötletet: Most már Te is tudod, hogy mi a francnak cipeli fel a crawler az amúgy is dög nehéz rakétát mobil indítóállványostól arra a dombra: a domb közepébe fúrt lyukat árasztják el vízzel indításkor. A túra végén a busz letesz egy, többek között a Saturn hordozórakétákat és a korábbi űrprogramokat bemutató épületben. A szétszerelt, kiállítótér fölé függesztett Saturn rakéta valami leírhatatlan látvány: Ha körbecsodáltad és elolvastál mindent, ami téged érdekelt, akkor mehetsz megnézni a régi Apollo űrprogram parancsnoki központját, ahol eljátszanak neked egy indítást: A szimulált kilövéskor az erre a célra épített lépcsőzetes előadó padjai ugyanúgy remegnek, mint a mögötted levő ablakok. 2004 őszén egyszer már átéltem ugyanezt, de így is beleborzongtam, hogy tudtam, mi következik. A műsor után kihajtanak holdkőzetet taperolni és további tárlókat nézegetni, végül mehetsz IMAX mozikba Hubble teleszkóp javítást nézni – summa summarum, a Kennedy Space Center jól kitölti a napot. KSC után irány Miami, az elkövetkező pár nap ott telik. Ellátogatunk még a Seaquariumba, úgyhogy továbbra sem maradsz szárazon, just stay tuned!]]>

Ha megnézed a cég oldalán található fotókat, akkor megérted, mi nem tetszett igazán. 30 cm-es látótávolságról, 50 cm mély vízről és iszapos mederről szó nincs sehol. A túra végén a nem túl boldog fejeket látva a két fős legénység még elnavigált minket egy megállóhoz, ahol be lehetett úszni a helybéli csatornákat tápláló három édesvízi forráshoz. A víz itt már kristálytiszta volt, sőt, iható és finom, ám errefelé manatiknak már a nyomát nem láttuk. Summa summarum: semmiképp nem ajánljuk a swimwithmanatees.com-ot. Mindettől függetlenül vízben lenni mindig öröm, víz alatt meg még sokkal inkább, szóval jó kis nap volt a mai is. A végét lekerekítettük egy kis stranddal a motelnál, amihez egy gallonos Lipton Ice Tea dobozba kevertünk némi jeget, citromot, gint és tonikot (dacára annak, hogy a kaja nem túl olcsó, most 98 cent volt a 4 liter tonik), aztán a nem kis mennyiséget megsétáltatva a parton elbúcsúztattuk ezt a napot is. ]]>

Elvoltunk a vízben, majd csodáltuk a golden hour fényeit: Néztük a naplementét: Hanyattfekve lestük mások tűzijátékát: Végül csináltunk mi is magunknak egy minit: Ennyi volt 2012 július negyedike – hassüttetés, tenger, tűzijáték. ]]>

A mocsárvidék gyakori állata az alligátor, akiről most már jó sokat tudok, de nem eleget ahhoz, hogy érdekes adatos post legyen belőle, ám ez csak átmeneti állapot, mert hazaérek és jön a nagy alligátoros mese! Addig is keressük meg a képen elbújt tizenéves példányt: Majd nézzünk meg egy egy éves fiatalt: Bő nyolc óra utazás után végre beértünk Clearwaterbe. A helyről még számos kép jön, most azonban be kell, hogy érjed egy kis esti vízzel: Ennyi fért bele a mai postba. Stay tuned, jövünk még!]]>

A monstrum 10 emeletes, legalább 35-40 méter magas lehetett. A városközpont felé haladva belefutottunk egy igazi buzi turista csapdába, ahol hegyekben állt a tenger kincse: Még sosem láttam ekkora leopárdcsigákat, a többi itt díszelgő dologról nem is beszélve. Cápák állkapcsai és fogai kosárszámra, gyönyörű fehér korallok tonnaszám – ezért néz ki a nagy kék alja olyan lelakottnak sok helyen. Búvárként mélyen elítélem az ilyet. Lesétáltunk Hemingway házáig, megcsodáltuk a kertjét és a mai napig ott élő, mellső lábaikon hat ujjal születő cicákat: A ház kertjében az itt élt cicáknak komplett temetője van: Pár kép Key West utcáiról, hogy beleélhesd te is magad: Visszaindulás előtt még elbandukoltunk a legdélebbi pontra, ahonnan az 1. sz. főút 0. km-e számozódik. Megdöbbenve láttuk, hogy vagy száz ember áll sorban azért, hogy a 0. mérföldet jelző határkőnél lefotózhassa magát. Mivel mi egy percet sem pazaroltunk volna erre, így most az odaértünkkor pózoló két okossal tudom prezentálni a követ: Kurta 3 órás visszaút, aztán anyag tankolás az esti grillhez (a tegnapi nagyon bejött, de erről majd később), fürdés a motelnél a 35 (!) fokos tengervízben, vacsora, aztán el is tesszük magunkat a holnapi nagy útra. ]]>

]]>

Este még rátöltünk egy csomó faszénen sütött mindenféle finomságot és egy üveg bort, aztán holnap irány Key West!]]>

egyiket, aki 4.5 pontos tripadvisor értékeléssel rendelkezik. A szobák kicsik, de tiszták, viszont mindegyikükhöz tartozik barbecue placc, úgyhogy ebből valamelyik este végre rendes kaja sütés lesz!-) Lepakolunk, majd irány a Visitor Center után észlelt Divers Direct – minden búvárzok Mekkája. Ala barátom kedvéért: a langusztát a lusta amcsik nem puszta kézzel fogják ám, hanem célszerszámmal: …és nem natúr zsákmányhálóba tuszkolják bele, hanem spéci előtétesbe: A búvárbolttól Key West felé vesszük az irányt. Az apró földdarabokat összekötő hidak látványa lenyűgöző: Érdekes módon sok helyütt két híd is fut egymással párhuzamosan, ám a régebbi, fémszerkezetes átkelők egy-egy darabja néhol kompletten hiányzik: Útban Key West felé támad egy hülye ötletünk – álljunk meg és fürödjünk egyet valahol. Nos, ez egész addig nem hangzik hülyén, amíg nem szállsz ki a kocsiból, ugyanis abban a pillanatban azonnal mindenkit elborít több tucat szúnyog – hiába, közel a mocsárvidék, ami ezzel jár. Miután jól megetettük a vérszívókat, vissza a kocsiba és megyünk tovább Key West felé. A szállástól Key Westig mindössze 158 km az út, ám ezt levezetni két okból is egy örökkévalóságnak tűnik: egyrészt az 1-es úton a maximális megengedett sebesség 55 mph (=88.5 km/h – ne felejtsük el, hogy a Dodge-ban egy 3.6 literes benzines v6 lakik), másrészt nagyjából egy megyényi ember gondolta ma úgy, hogy ezen az úton megy ebbe az irányba, lehetőleg méretes hajót kötve az autója után, ennek megfelelő méretű lassulásokat generálva. Mire Key Westre érünk, elég jól összeérik bennünk az elhatározás, hogy itt valami extrém látványosságnak kell előfordulnia ahhoz, hogy a környéken eltölteni kívánt 2 további napból bármennyit is még egyszer ennek az útnak a megtételére áldozzunk. Nos, odamentünk, megláttuk, hogy mi van ott, tekeregtünk egy kicsit autóval, majd szűk 3 óra alatt visszaértünk este fél 11 körülre a szállásra. Szummárium: Key Westre vissza kell menni és el kell ott tölteni egy napot! A városka telis-tele van a gyarmatosítás korából hátramaradt szebbnél szebb épületekkel, Florida Keys többi részéhez képest pedig szinte new yorki zsongás van. Úgyhogy hétfőn korán kelünk, visszabócorgunk max. 55-tel, eltöltünk itt egy fél napot és beszámolunk róla – addig viszont be kell, hogy érd a sziget egyik déli pontjáról fotózott vízfelület látványával: ]]>

Flamingo Gardens volt a tervezett program. A hely egy úgynevezett menedékhely (=sanctuary), amely ellentétben az állatkertekkel nem azért tart fogságban élőlényeket, hogy mutogassa őket, hanem azért, mert azok valamilyen sérülést szenvedtek és az újra egészséges állapot eléréséig a kezelés / spéci diéta idejére “látják vendégül” az itt egyébként megtekinthető élőlényeket. Persze akadnak olyanok is, amelyek egész életüket a sanctuaryben kénytelenek leélni – állatok, amelyek olyan sérüléseket szenvedtek, amivel a vadonban nem élnének túl. A Flamingo Gardens semmiféle állami támogatást nem kap – a látogatóktól beszedett belépőkből, a gift shopjukból befolyó bevételből és adományokból tartják fenn magukat. Mindig is nagyra tartottam az ilyen munkát végző emberek lelkesedését. Nézz körül Te is egy kicsit a parkban: Naplemente után jön még egy óceános pancsolás, majd holnap irány Key Largo! ]]>