fotói szolgáltatták, melyek közül az egyik bekerült a National Geographic 2008-as legjobb természetfotói közé – ő az: Brian röviden mesél is az élményről: Gondolom minden búvár cimborám szívesen bújt volna a fotón álmélkodó csóka bőrébe. A kép Új Zelandon készült az Auckland Islands közelében (amit Google Maps-on nem sikerült megtalálni, de a divenewzealand.com említi párszor amiről Tibbnek hála már van GMaps lokációnk). A simabálnák családjába az északi simabálna, a déli simabálna és a grönlandi bálna tartoznak bele. Kicsit fura magyar családnevét az állat onnan kapta, hogy a hasuk és a torkuk a barázdás bálnákkal ellentétben sima. Az északi/déli/grönlandi előtagok természetesen a körülbelüli élőhelyüket jelölik. Az északi és déli simabálnák egyébként annyira hasonlóak, hogy sokáig egy fajnak tekintették őket. Angolul ezeket az állatokat “right whale”-nek (talán “megfelelő bálna” a betű pontos fordítása) nevezik. Az angol név a bálnavadász hőskorból származik: ezt a fajt tartották könnyen elejthetőnek a halászok, mivel egyrészt igen lomha mozgásúak (<10 km/h), másrészt elejtésük után nem süllyedtek el (hasonló okokból puszították előszeretettel a szürke bálnát és az ámbrás cetet is). A simabálnák a nagyobb bálnák közé tartoznak: 18 méterig és akár 100 tonnáig nőnek meg - az újszülött borjú 5 tonna körüli (a borjú 9-12 hónapra jön a világra és 2-3 éves koráig marad az anya mellett). A testük rövid, zömök, a fejük a teljes testhossz kb. 1/4-ét adja. Mellúszóik szélesek és lecsonkítottak, a nyakcsigolyáinak java összenőtt. A szájpadlásuk jobban boltozott, s az alsó állkapcsuk szára is sokall jobban hajlított, mint a többi barázdásbálna-féléé. A felső álkapcsukból kb. 250-400 db ~2 méteres hosszú és keskeny halcsontlemez (ún. szila) nő ki, melyeket sörteszerű fonalzat borít. Az alsó és felső állkapcsok még csukott állapotban is eléggé elállnak egymástól. A simabálna apuci heréi a legnagyobbak az élővilágban: mintegy 900 kg a súlyuk (ezt ki mérte meg?). A többi barázdás bálnától eltérően nekik nincs hátuszonyuk, így viszonylag könnyen megkülönböztethetőek erről és teljesen sima, fekete hátukról. A vonalas rajzon is jól látható nagy bőrkeményedés van a fejükön – ez a dudor akár 10 cm magasra is megnő és javarészt az állon, az alsó állkapcson és az orrlyukaknál nőnek. Két orrlyukuk van, amelyeken V alakban fújják ki a párás levegőt. Merülés előtt farkuk a víz fölé emelkedik. Általában 10-20 percre merülnek le, de észleltek már ennél jóval hosszabb, közel egy órás merülést is. Megfigyeltek már tengerfenéken mozdulatlanul heverő simabálnát – erre a viselkedésre egyenlőre nincs magyarázat (bár nem mintha kellene – én is imádok a sima fenéken hanyatt feküdni, pedig még mindig messze vagyok a 100 tonnás targettől). Sokszor “játszanak”: a felszínre történő felúszáskor szeretnek kiemelkedni a vízből, majd hanyatt becsapódni, illetve a víz felszínén napozva uszonyaikkal a tengert csapkodni. Ezek az állatok 500 Hz körüli morgó-gurgulázó hangot (=”bálnaéneket”) adnak ki magukból. A hangokat a csoport tagjai valószínűleg egymás közti kommunikációra használják, de a protokoll még itt sem ismert. A hallásuk tekintetében fura módon van egy eltérés: míg a déli simabálnákra hatással vannak a hangok, addig az északi simabálnák a legtöbb hangot mintha ignorálnák – sokszor ez is okozza vesztüket: nagy hajóknak úsznak neki úgy, mintha nem hallanák a gép zaját. Egy 2003-as megfigyelés szerint azonban az északi simabálnák is hallanak, csak épp más frekvencia-tartományra reagálnak. A kutatók azt vették észre, hogy ezek az állatok a rendőrségi szirénák hangjának frekvenciájával közel azonos hangok hatására szinte azonnal a felszínre emelkednek. Krillt, illetve hasonló apró rákokat és puhatestűeket esznek a sziláscetektől megszokott módon: nyitott szájjal úsznak a krillrajba, s mikor elég rákot szűrt meg nekik a szila, akkor hamm, nyelnek egy rendeset. A simabálnák általában családban élnek – a mára fennmaradt populáció 7-10 fős csoportokba verődve szeli a vizeket, de régebbi, a mértéktelen vadászatot megelőző időkből származó híradások több száz fős csoportokról is beszámoltak. Japánban 1938-ban találtak rá helyi lakosok a ma ismert legősibb simabálna fosszília egy részére. A feltárást a háború félbeszakította, így csak jóval később, 1967-ben tért vissza egy tudóscsoport a maradványokért – addigra azonban csak a koponya és a felső állkapocs került elő. A maradványokon tavaly elvégzett vizsgálatok szerint a lelet legalább 5 millió éves. Bármilyen furán hangzik a XXI. században, akkor is igaz: a barázdásbálna-féléket a szilákért pusztították mértéktelenül (persze az ámbra sem volt érdektelen). Brehm szerint 1853-ban New Bedfordban 5,652,300 font, azaz mintegy 2500 tonna (!) halcsontot adtak el: csak egy városban, csak egy évben. A mértéktelen pusztítást jól ábrázolja az 50 évvel későbbi, 1903-as statisztikai adat, amikor ez a szám 74850-re, azaz mintegy 1/75-ére csökkent – és nyilván nem a kereslet csappant meg. Hála a Greenpeace-like környezetvédelmi mozgalmaknak, mára talán kezd megfordulni a trend és bizonyos bálnafajok egyedszáma lassan újra növekedni kezd. A bálnákat 1935-ben már törvény védi, de addigra a család mindhárom faja csak mintegy 5%-át teszi ki a korábbi populációnak. Később, 1946-ban az IWC újabb vadászati korlátozásokat vezet be, majd végül 1986-ban teljes vadászati tilalmat rendelnek el, az érintett országok (Izland, Oroszország, Norvégia, Japán) tiltakozása ellenére. Természetesen az érintettek megtalálják a kiskapukat és szarnak a korlátozásra, a mai napig. A hatalmas állatok jelenlegi legnagyobb ellenségei a nagyméretű halászhálók és a nagy hajók – az általuk okozott sérülések okozzák ma a bálnapusztulás közel 1/3-át. Ezen felül a cetek hallal táplálkozó része a halászoknak közvetlen konkurrenciát jelent, tekintve, hogy ugyanazt a halat eszik, mint amit az ember halászik. Hiszed vagy sem, japánban delfinmészárlást szerveznek a halászok azért, hogy nekik több hal maradjon az óceánban. Tiltakozás természetesen van, de az érintettet ez baromira nem hatja meg.]]>